Tapasztalataink két nézőpontból

Mármint Thaiföldön, mert már ez az otthon számomra. Japánba nagyon vágytam vissza, és ott döbbentem rá, mennyire megszerettem már Thaiföldet is, sőt még Japánnál is jobban érzem itt magam. Mégse etethet az ember Japánban csak úgy elefántot az utcán, és bár imádom a japán ételeket, és rengeteg mndent ott, már hiányzott a thai chilis étel…

Megérkezésemkor szegény Napsi elémjött Bangkokba, a Hotelben várt rám…. a gép vihar miatt csak 45 perc késéssel indult, de már nem tudtam neki szólni a késésről. Japánban az útlevél vizsgálatkor nem találták a thai vizumom, nekem kellett megmutatnom, hol van. Thaiföldön meg azért hümmögtek, mert 3 hónapos tanulói vizummal csaknem 3 hétre elutaztam… de az iskola által irt levél elolvasása segitett, és visszaengedtek.

Japánban hozzászoktam, a taxisok is pontos áron visznek, most thaiföldön egy 60 bahtos útért sikerült 200 bahtot fizetnem….Már később jövök rá, vissza kell szoknom az itteni helyzethez. De nem baj, ezzel együtt is imádok itt lenni, alig várom a sok finom gyülömcsöt megint…

Szegény Napsi még órákig fent volt velem, megkapta ajándékait, meghallgatta gyors beszámolómat és csak utána aludtunk… Másnap reggel 10 előtt ébredtünk, reggeliztünk a hotelben ahol rengeteg féle ételből lehetett válogatni, majd a reptérre vittek minket a hotelből, onnan találtunk egy körjárat buszt ami ingyenes és az vitt el a minibus állomásra, ahonnan 1 óra 15 perc alatt máris Srirachában voltunk… Kirámolás után elmentünk hivatalos ügyeket intézni, az én itteni betegbiztositásomat, majd a kedvenc éttermünkbe is eljutottunk, ahol azt a jó csipős rákos Tom Jang levest ettük ismét, leöblitettük egy 7 decis sörrel.

Azután itthon még a maradék képgallériák feltöltése a japán útról a közösség számára, levelek megválaszolása, kis alvás, és megyünk Pattayára – Napsi foglalt egy szigeten szállást, és ott következik a pihenés…   napfény, homokos tengerpart, kék tenger, friss levegő…  Mi kellhet még? (Majd kiderül).

Nos, egy jó ideje nem jelentkeztem, Japánban voltam. Finom a szusi, a szasimi, az onigiri, az udon, a szóba, a ramen még mindig. Három hetes utamról a részletek itt: http://jinjutsu.blog.hu

Ahol voltam: Tokyo: Asakusa, Meiji jingu, Usui mester sirja, 47 Ronin emlékműve, Saigo Takamori emlékműve, Tokugawa Iejaszu siremléke, Nikko, Kamakura, Kyoto, Kurama hegy, Nara, Jagyu és még jó pár hely…

Köszönöm mindenkinek, Magyarországon, Romániában és Japánban, aki segitett. Tanitványimnak itt adom máris hirül: Célba értünk!!!

Most kis pihenés következik, mert életfeladatom sikerült teljesiteni – és nem sokat aludtam a három hét alatt.

De, novembertől legkésőbb ismét jelentkezem, addig remélem tengerpart vár reám visszatértem után.

Nemrég a suli kertjén mentem keresztül. Egyszer csak nagy recsegésre-ropogásra lettem figyelmes az egyik fa ágai között. Először pár törött ág esett le, majd a falevelekkel együtt egy kis fekete mókus is landolt a járdán. Nem lett semmi baja, egyből felpattant és visszarohant a fára, de annyira meglepődtem, mert szegénykém tompa puffanással és széttárt karokkal, lábakkal a hasára érkezett, mint mikor mi hasast ugrunk a medencébe. Oyan hangos volt, mintha egy cipőt dobtak volna le a fáról.
Ez ma egy ilyen nap, pár órával ezelőtt egy gekkócskát kellett a wc-ből kimentenem. Szegény megijedt tőlem a fürdőben, és belezuhant. De most már biztonságban van mindenki. 😀

…szívesen írnék, ha lenne itt olyan. Az igazság az, hogy rengeteg szemét termelődik, amihez sajnos egyelőre mi is hozzájárulunk. Dolgozom azon, hogyan tudom majd hatékonyan elmutogatni a boltban, piacon, hogy nem kérek reklámtáskát.* Nem akarok illetlen lenni, és itt annyira természetes, hogy mindent, de mindent reklámszatyorban adnak mindenhol, hogy tartok tőle, nagyon nem értenék, mit akarok.

A múltkor vettem egy db Snickerst, és azt beletették nekem egy picike táskába. Nehogy tartanom kelljen a kezemben, mert az kényelmetlen. Az üdítőket, kávét (itt általában jeges italok vannak, a kávé, tea is leginkább jeges és minimum 3 dl) műanyag pohárban adják, amit lefóliáznak, adnak hozzá egy szívószálat, ami be van csomagolva, és gyakran még egy ilyen kis nylon szütyőt is, hogy ne kelljen tartani a poharat. A joghurtokhoz műanyag kanál jár, a fél literes műanyagflakonos italokhoz szívószál megint csak. Az elviteles kajákhoz egyrészt szatyor, másrészt műanyag evőeszköz, mellé műanyagtasakos cukor és chili / valamilyen szósz. A gyümölcsöket általában felszeletelve, műanyagzacskóban árulják. Ha nem szeletelve veszem, akkor is beleteszik egy zacskóba. És nemcsak, hogy bármihez ingyen jár a szatyor, sokszor többet raknak egymásba, hogy strapabíróbb legyen.

Szelektív gyűjtés egyáltalán nincs, üvegvisszaváltás sem. Nem láttam még szeméttelepeket, nem tudom, összességében mennyi hulladék gyűlik. Később talán tájékozottabb leszek. (Bocsánat, ha esetleg unalmas volt a bejegyzés, nekem a környezetvédelem szívügyem.)

• Lehet, hogy furcsa, de sokszor egyébként kifejezetten rá kell készülni lélekben, ha pl. az ember valamit el akar intézni. A lehető legtöbb módon és megközelítésből el kell tudni magyarázni, mit szeretnénk, esetleg képekkel alátámasztva. Olyan egyszerűbb dolgoknál is, mint mondjuk az alufólia vásárlás. Telefon elővesz, Google, kép keresése, megmutatása. Másképp nem működik, angolul nem nagyon tudnak a helyiek, és hiába szeretnének segíteni, ha nem értik, mit mondunk. Én még csak pár szót tudok thaiul, de azokat sem sikerül soha  a megfelelő hanglejtésben mondanom, mert mindig kérdőn néznek rám. Majd egyszer.. Nem adom fel. 🙂

Először is a minihangyák. A lakásban csapatostul vannak, szép egyenes sorokban közlekednek a fal mentén főleg. Az ember szabad szemmel nem is nagyon látja őket, csak ha leguggol és közelebbről megnézi. Kb. 3 mm-esek, és áttetsző barnásvörös színűek. És csípnek a kis fenevadak, ráadásul a csípéseik (rajtam) hetekig megmaradnak, nagyjából 2 szúnyogcsípésnyi nagyságúak, és baromira viszketnek. Nem tudom, hogy csinálják, vmi hihetetlen erős mérgük lehet. Egyébként meg teljesen ok nélkül támadnak, épp átutazóban az ágy egyik oldaláról a másikra útba ejti az egyik mondjuk a lábamat és harap egyet. Amúgy a lábam tele van kék foltokkal is, mert voltam már többször thai masszázson (itt tizedannyiba kerül, mint otthon), és amikor erősebben nyomogatnak, az foltot hagy, úgyhogy hátulról a vádlim általában vagy kékes, vagy zöldes mintázatú.

Kicsit a közlekedésről: arról nem tudom, volt-e már szó, hogy itt mennyire hihetetlenül különös az, hogy mi sétálunk egyik helyről a másikra, a lábainkat használva. Láthatóan az autósok, robogósok nem is örülnek ennek, mert adódik olyan alkalom, hogy át kell mennünk az út egyik oldaláról a másikra, és akkor megzavarjuk őket a haladásban. Vezetési kultúra valahogy itt nincs, tényleg nagyon figyelmesen kell gyalogosként közlekedni. Egy itt élő brit srác mondta, hogy milyen fura, hogy amikor a thaiok megvendégelnek a házukban, akkor mindent megosztanak veled, családtag vagy, de az utakon nincs bocsánat, ott aki kapja, marja. Olyan, hogy egy autó beengedjen udvariasságból egy másikat maga elé, vagy esetleg lassítson egy gyalogos miatt, nincs. Itt, ahol lakunk, nincsenek zebrák és mondjuk az esetek felében járda sincs. 😀

Ja, és a nagy hír: találtunk vega éttermet! Amikor bementem tegnap, és ujjongva konstatáltam, hogy VÁLASZTHATOK TÖBBFÉLE ÉTEL KÖZÜL (!!!!!!!!), a nő nem tudta hova tenni, minek örülök ennyire. Komolyan tapsikoltam örömömben. Volt 5 féle leves és legalább ennyi féle főétel, és nem az volt a kérdés, hogy van-e egyáltalán mit ennem, vagy ha nincs, hajlandóak-e nekem vmit összedobni. Itt kérem fogások voltak. Hihetetlen. Nagyon boldog vagyok még mindig. 🙂

Erről az jut egyébként eszembe, hogy amikor az észt lány (aki szintén a suliban tanít és akivel jóban lettem) elköltözött egy sokkal normálisabb albérletbe, mint ahol előzőleg lakott, mennyire boldogan újságolta, hogy van hűtője, és nem kell minden nap jeget vennie a hűtőládájába.

Visszatérve a vega étteremre, hoztam haza kaját vacsorára. Mondták az egyikről, hogy fűszeres, de csak „medium spicy”, mondom jó, az jöhet. Itt valahogy úgy csípnek a nagyon csípős ételek, hogy evés közben még azt gondolod: „jó, jó, csíp, csíp, de azért érzem az ízeket, nem vészes”, aztán amikor befejezted, akkor futsz 3 kört a lakásban, hogy mivel oltsd el a szádban tomboló tűzvészt. Most is ez történt, szó szerint futkároztam fel alá, a víz ilyenkor nem segít, valami más kaja kell, szerencsére találtam maradék rizst a hűtőben.

Ja, a gekkónk még mindig a hűtő mögött él, de éjszaka vadászik, és olyankor a fürdőszobatükör mögött van a bázisa. Ha gyanútlanul felkapcsolom a villanyt, akkor a szemem előtt elsuhan egy fekete árny – ez azért annyira nem vicces. 😀