Szerző: n00ri

Nemrég a suli kertjén mentem keresztül. Egyszer csak nagy recsegésre-ropogásra lettem figyelmes az egyik fa ágai között. Először pár törött ág esett le, majd a falevelekkel együtt egy kis fekete mókus is landolt a járdán. Nem lett semmi baja, egyből felpattant és visszarohant a fára, de annyira meglepődtem, mert szegénykém tompa puffanással és széttárt karokkal, lábakkal a hasára érkezett, mint mikor mi hasast ugrunk a medencébe. Oyan hangos volt, mintha egy cipőt dobtak volna le a fáról.
Ez ma egy ilyen nap, pár órával ezelőtt egy gekkócskát kellett a wc-ből kimentenem. Szegény megijedt tőlem a fürdőben, és belezuhant. De most már biztonságban van mindenki. 😀

…szívesen írnék, ha lenne itt olyan. Az igazság az, hogy rengeteg szemét termelődik, amihez sajnos egyelőre mi is hozzájárulunk. Dolgozom azon, hogyan tudom majd hatékonyan elmutogatni a boltban, piacon, hogy nem kérek reklámtáskát.* Nem akarok illetlen lenni, és itt annyira természetes, hogy mindent, de mindent reklámszatyorban adnak mindenhol, hogy tartok tőle, nagyon nem értenék, mit akarok.

A múltkor vettem egy db Snickerst, és azt beletették nekem egy picike táskába. Nehogy tartanom kelljen a kezemben, mert az kényelmetlen. Az üdítőket, kávét (itt általában jeges italok vannak, a kávé, tea is leginkább jeges és minimum 3 dl) műanyag pohárban adják, amit lefóliáznak, adnak hozzá egy szívószálat, ami be van csomagolva, és gyakran még egy ilyen kis nylon szütyőt is, hogy ne kelljen tartani a poharat. A joghurtokhoz műanyag kanál jár, a fél literes műanyagflakonos italokhoz szívószál megint csak. Az elviteles kajákhoz egyrészt szatyor, másrészt műanyag evőeszköz, mellé műanyagtasakos cukor és chili / valamilyen szósz. A gyümölcsöket általában felszeletelve, műanyagzacskóban árulják. Ha nem szeletelve veszem, akkor is beleteszik egy zacskóba. És nemcsak, hogy bármihez ingyen jár a szatyor, sokszor többet raknak egymásba, hogy strapabíróbb legyen.

Szelektív gyűjtés egyáltalán nincs, üvegvisszaváltás sem. Nem láttam még szeméttelepeket, nem tudom, összességében mennyi hulladék gyűlik. Később talán tájékozottabb leszek. (Bocsánat, ha esetleg unalmas volt a bejegyzés, nekem a környezetvédelem szívügyem.)

• Lehet, hogy furcsa, de sokszor egyébként kifejezetten rá kell készülni lélekben, ha pl. az ember valamit el akar intézni. A lehető legtöbb módon és megközelítésből el kell tudni magyarázni, mit szeretnénk, esetleg képekkel alátámasztva. Olyan egyszerűbb dolgoknál is, mint mondjuk az alufólia vásárlás. Telefon elővesz, Google, kép keresése, megmutatása. Másképp nem működik, angolul nem nagyon tudnak a helyiek, és hiába szeretnének segíteni, ha nem értik, mit mondunk. Én még csak pár szót tudok thaiul, de azokat sem sikerül soha  a megfelelő hanglejtésben mondanom, mert mindig kérdőn néznek rám. Majd egyszer.. Nem adom fel. 🙂

Először is a minihangyák. A lakásban csapatostul vannak, szép egyenes sorokban közlekednek a fal mentén főleg. Az ember szabad szemmel nem is nagyon látja őket, csak ha leguggol és közelebbről megnézi. Kb. 3 mm-esek, és áttetsző barnásvörös színűek. És csípnek a kis fenevadak, ráadásul a csípéseik (rajtam) hetekig megmaradnak, nagyjából 2 szúnyogcsípésnyi nagyságúak, és baromira viszketnek. Nem tudom, hogy csinálják, vmi hihetetlen erős mérgük lehet. Egyébként meg teljesen ok nélkül támadnak, épp átutazóban az ágy egyik oldaláról a másikra útba ejti az egyik mondjuk a lábamat és harap egyet. Amúgy a lábam tele van kék foltokkal is, mert voltam már többször thai masszázson (itt tizedannyiba kerül, mint otthon), és amikor erősebben nyomogatnak, az foltot hagy, úgyhogy hátulról a vádlim általában vagy kékes, vagy zöldes mintázatú.

Kicsit a közlekedésről: arról nem tudom, volt-e már szó, hogy itt mennyire hihetetlenül különös az, hogy mi sétálunk egyik helyről a másikra, a lábainkat használva. Láthatóan az autósok, robogósok nem is örülnek ennek, mert adódik olyan alkalom, hogy át kell mennünk az út egyik oldaláról a másikra, és akkor megzavarjuk őket a haladásban. Vezetési kultúra valahogy itt nincs, tényleg nagyon figyelmesen kell gyalogosként közlekedni. Egy itt élő brit srác mondta, hogy milyen fura, hogy amikor a thaiok megvendégelnek a házukban, akkor mindent megosztanak veled, családtag vagy, de az utakon nincs bocsánat, ott aki kapja, marja. Olyan, hogy egy autó beengedjen udvariasságból egy másikat maga elé, vagy esetleg lassítson egy gyalogos miatt, nincs. Itt, ahol lakunk, nincsenek zebrák és mondjuk az esetek felében járda sincs. 😀

Ja, és a nagy hír: találtunk vega éttermet! Amikor bementem tegnap, és ujjongva konstatáltam, hogy VÁLASZTHATOK TÖBBFÉLE ÉTEL KÖZÜL (!!!!!!!!), a nő nem tudta hova tenni, minek örülök ennyire. Komolyan tapsikoltam örömömben. Volt 5 féle leves és legalább ennyi féle főétel, és nem az volt a kérdés, hogy van-e egyáltalán mit ennem, vagy ha nincs, hajlandóak-e nekem vmit összedobni. Itt kérem fogások voltak. Hihetetlen. Nagyon boldog vagyok még mindig. 🙂

Erről az jut egyébként eszembe, hogy amikor az észt lány (aki szintén a suliban tanít és akivel jóban lettem) elköltözött egy sokkal normálisabb albérletbe, mint ahol előzőleg lakott, mennyire boldogan újságolta, hogy van hűtője, és nem kell minden nap jeget vennie a hűtőládájába.

Visszatérve a vega étteremre, hoztam haza kaját vacsorára. Mondták az egyikről, hogy fűszeres, de csak „medium spicy”, mondom jó, az jöhet. Itt valahogy úgy csípnek a nagyon csípős ételek, hogy evés közben még azt gondolod: „jó, jó, csíp, csíp, de azért érzem az ízeket, nem vészes”, aztán amikor befejezted, akkor futsz 3 kört a lakásban, hogy mivel oltsd el a szádban tomboló tűzvészt. Most is ez történt, szó szerint futkároztam fel alá, a víz ilyenkor nem segít, valami más kaja kell, szerencsére találtam maradék rizst a hűtőben.

Ja, a gekkónk még mindig a hűtő mögött él, de éjszaka vadászik, és olyankor a fürdőszobatükör mögött van a bázisa. Ha gyanútlanul felkapcsolom a villanyt, akkor a szemem előtt elsuhan egy fekete árny – ez azért annyira nem vicces. 😀

Nem gondoltam, hogy nehezebb dolgom lesz itt az étkezéssel, mint otthon. Tény, hogy eléggé elhivatott vegának kell lennem ahhoz, hogy kaját találjak. Minden főtt ételben van hús, amit nem is értek, annyi finom zöldség van itt. Főzni nincs még lehetőségem konyha hiányában, de azért szerencsére van itt heti 3x egy étel- és ruhapiac hétfő, szerda és csütörtök esténként, ahol a 200 kajaárus választéka között 3-4 féle vega kaját már találtam. Egy-egy főétel a piacon 20 baht (140 Ft).
Ha kajáldába megyünk, ott meg felmutatom a kis gyűrött papírom, amire thaiul ráfirkantotta nekem még a bangkoki barátunk, hogy „nem eszem húst”. Erre általában összenéznek a személyzet tagjai, de sült zöldséget rizzsel azért kapok.
Ma vicces volt, mert a kajálás után mondtam Gy-nak, odaadom neki a pénztárcám, ő fizessen (én tároltam a napi pénzt). Ha ketten vagyunk, azt vettem észre, a férfitól várják a thaiok a fizetést. Mondtam, hogy egy óvatlan pillanatban majd odacsúsztatom neki a pénztárcám, tegyen úgy, mintha az övé lenne. Az nem esett le, hogy ez nem a legjobb ötlet, hiszen erről a pénztárcáról volt szó (a képen az alsó). 😀
http://instagram.com/p/s2b5U9gQWy/

Az első igazi munkanapom e hét hétfőn volt. Asszem elég, ha annyit mondok, hogy fél órán át sírtam, miután hazaértem. 😀 Komolyan. Most már sokkal sokkal jobb a helyzet, asszem pont minden nehezített aznap a helyzetemen. A légkondi miatti megbetegedésem akkor járt a csúcspontján, hangom alig volt. 2 kollégám hiányzott, az egyikükről csak aznap tudtuk meg, így első nap mindhárom osztályom 16 helyett 26 fős lett. Ez annyit jelent, hogy gyakorlatilag káosz uralkodott  tanteremben, nem hallottam a saját hangom, kiabálni meg nem volt elég decibelem a betegség miatt. A thai gyerekek nem szeretnek csendben lenni, mindig megy a sustorgás, de most még az osztályok összevonása is dobott a hangulatukon, folyamatosan dumáltak. Az enyéim kamaszok, főleg fiúk, 10 fiúra jut 1 lány kb. A 26 gyerek 50-nek hallatszott. Amikor már azt hittem délután, hogy jön egy kis nyugi, és korrepetálhatom a négy kis cuki és engedelmes ötévest, akikkel már találkoztam azelőtt, a főnököm előállt az ötlettel, hogy legyen inkább enyém egy másik csoport, tizenegy eleven (angolul és magyarul is eleven 🙂 ) nyolcéves fiú. Ők nem hogy csendben nem voltak, de le sem ültek. 😀 Körbe körbe rohangáltak a teremben, az egyiktől egy ollót koboztam el, amivel a barátját üldözte, a másiktól egy papírból hajtogatott dobócsillagot. Meg egy félig csócsált sült csirkecombot is őrizetbe vettem, amivel akkurátusan végigkenték az asztalt.
Suli után azt éreztem, hogy ezt én képtelen vagyok minden nap megcsinálni. Iszonyú fárasztó. Maga a tudat, hogy hiába beszélek, hogy nem figyelnek rám, stb. Aztán itthon megértettem, hogy ez nem ellenem van, az osztályaimba járó gyerekek nagy része kamasz, nekik is ki kell élniük magukat valahol, és mivel otthon általában nagy a szigor, itt jön ki rajtuk. Mi is lázadtunk, és ráadásul mi lázadhattunk is. Nekik otthon nem lehet, ez a suli is szigorú, egyenruhában kell járniuk, és még akkor is baj van, ha nem szabályos kettes oszlopban mennek át egyik tanteremből a másikba. Fiúknak ing betűrve, lányoknak szigorúan két fonat.
Szóval utólag már más volt a kép, és rájöttem, hogy mindenkinek jobb az, ha valamennyit engedek. Nem kell ugyanolyan szigorúnak lennem, mint a többi itteni tanáruknak. Most már kisebb osztályaim vannak, és a hét többi része teljesen jól telt. Én vagyok Miss Nolá, kb így mondják. Pont beszéltük a kolleganőmmel, hogy akármennyire is lázadnak ezek a gyerekek, ha rájuk mosolyogsz, mindig visszamosolyognak. 🙂
Ami a legjobban érdekelte őket velem kapcsolatban, az persze az volt, milyen magas vagyok. Amikor megmondtam, végigáramlott az osztályon egy halk „húúúúú” moraja. 🙂
A kollégáim egyébként nagyon jó fejek, az első naptól kezdve csomót segítenek, nem felejtették el, nekik milyen volt anno újoncnak lenni. Ők britek, és évek óta itt élnek, szeretik a sulit. Szép a környezet nagyon, sok a zöld terület és az órák közben kint csend van, nem hallatszik be a forgalom zaja, mert a suli egy nagy elkerített területen belül van.
Ha letelik a próbaidőm, nekem is kell egyenruha, egyelőre csak péntekenként kell a suli pólóját viselnem, amihez sikerült felkutatni egy fekete nadrágot itt helyben, pedig azt hittem, esélytelen. A hossza határeset, de a semminél jobb. 🙂
Nemsokára jön majd egy 3 hetes iskolaszünet, most már bőszen dolgozatokat javítok és osztályoznom is kell, mert ugye félév közben vettem át őket. Még döcögősen megy a nevek megjegyzése is, itt mindenkinek beceneve van, ilyenek, hogy Thankyou meg Poom meg Peem, vagy To, Bo, Tae, First, Check, Boss.. Születésükkor kapják a családjuktól a hivatalos nevük mellé, és onnantól kezdve mindenki így hívja őket. Még nehezen párosítom a neveket az arcokhoz, de haladok.
Nagyjából ennyi. 🙂 Majd írok még.