Szerző: n00ri

Tudom, hogy már mindenki tűkön ül, miről szólhat ez a hihetetlen érdekfeszítő kínai bácsis sztori, úgyhogy nem húzom tovább az időt.. Szóval amikor búvárkodni mentünk, a hajón legalább 70 emberrel utaztunk együtt, köztük a kínai bácsival, aki közvetlenül előttünk ült.

Többször elkezdtem már írni egyébként a történetét, és bár nem ismerem és valószínűleg nem találkozunk már, mégis úgy érzem, nem szép vele szemben, ha kifigurázom itt. Szóval csak összefoglalva írom le a sztorit.

A lényege a történetnek, hogy amikor a thai legénység a hajón körbejárt az ebéd utáni gyümölcsökkel, meg később az uzsonnánkkal, a kínai bácsi rendkívül fókuszált volt a repetát illetően, mert hogy azt is lehetett kapni. Volt repeta dinnyeszeletekből, később a szeletelt ananászból, jutott mindenkinek, aki még kért, így a bácsinak is, ő egyből több szeletet vett mindenből, hogy legyen bőven. De amikor a nyársra tűzött sült hús-gyümölcs kombinációra került a sor, akkor az újraosztást nem a mi oldalunkon kezdték a srácok. Lehetett látni, hogy már csak pár nyárs van, és bár egyre közeledtek felénk, nem lehetett tudni, jut-e még extra nyárs mindenkinek. Együtt izgultunk a bácsival, lehetett érezni a levegőben a feszültséget.

És pont a kínai bácsi orra előtt osztották ki az utolsó darabot.

Nem, ez nem egy taoista történet lesz évszázadokkal ezelőttről.. Pedig milyen jó cím lenne. 🙂 Valójában még ez a két téma vár kibontásra a Koh chang-i történetek közül, mert csak említve voltak pár bejegyzéssel ezelőtt.

Enyém a nemes feladat. 🙂

Szóval elefántolni egy ültetvény mellé mentünk, békésen andalgott a fák között hátán velünk az eli, néha eszegetett ilyen-olyan leveleket, amiket az ormányával elért. Aztán fél óra elteltével elérkeztünk a hirdetésben kiemelten szereplő kristálytiszta vizű erdei tóhoz, ahol pancsolni lehetett az elefántokkal.

Már messziről sem csillogott úgy ez a tó, ahogy azt a leírás alapján elképzeltem. Nem táncoltak a nap sugarai türkizkék felszínén és nem lehetett látni az alján kergetőző halakat. Leginkább zöldes volt a vize, nem elrettentően mocsaras, de zöld. Kicsit úgy voltam vele, amikor megláttam, hogy talán mégsem mennék bele fürdőruhában, de aztán elkezdtek pörögni az események, az elefánt már fürdésre készen várt, a gazdája szólt, hogy menjünk gyorsan, így nem is gondolkoztam, a következő pillanatban az elefánt nyakában ülve találtam magam fürdőruhában.

A fejecskéje felől kellett megközelíteni, ők a gazdájával beálltak a tómederbe, ami lejjebb volt, mi meg a partról átmásztunk az elire. Meg se kottyant neki, olyan hatalmas hozzánk képest. Aztán jött a móka, vezényszavakra locsolt minket, meg sokszor magától is a kis (nagy) ormányával. Jobbról, balról, fentről, ahogy épp kedve tartotta. Záporozott ránk a kristálytiszta tó vize, tök nagy élmény volt elefánttal fürdeni.

Aztán úgy negyed óra után mégis azt mondtam a gazdájának, hogy fázom, menjünk lassan. Azelőtt pár perccel láttam meg ugyanis a kristálytiszta vizű tó felszínén lebegő és békésen málladozó világosbarna elefántkaki csomagokat. 😀 Annyira nem volt jó érzés oldott elefántszarral locsoltatni magamat, bár próbáltam kitartani, de nem akart kimenni a fejemből, hogy milyen számomra ismeretlen baktériumokkal lehet tele a tó.

Persze nem lett semmi bajom, bajunk, a szálláson lefürödtünk. A vicc csak az, hogy külön kiemelték a tó kristálytiszta mivoltát, és azért valljuk be, ez még a tisztától is messze volt.

A kínai bácsiról majd a következő bejegyzésben, mert most mennem kell.

BÚÉK Mindenkinek!

N.

Rájöttem, hogy eddig nem nagyon írtam arról, miért szeretek itt lenni. Most akkor jöjjön erről egy bejegyzés. 🙂
A thaiok alapvetően kedvesek és vidámak, jókedvűek. Az pl. szinte szokatlan, hogy az üzletekben, boltokban milyen közvetlenek az eladók. Az előbb lementem a sarki kisboltba reggeliért, és nem értettem thaiul az összeget, hogy mennyit kell fizetnem, így a hölgy elkezdett kedvesen  tanítani. Elmondta lassabban, hogy 23, majd a visszajárónál is kedvesen megtanította, hogy 77. Külön az ötvenest, a huszast. Nem kioktatva, hanem kedvesen, szeretettel.
Amit még érzek, hogy sokkal stresszmentesebb itt az élet. Nem mondom, hogy nem fárasztó a munka, de minden munkanap 5kor véget ér, olyankor már senki nincs az irodában. A takarítónéni 5 után 5 perccel be is zárja a tantermeinkhez vezető folyosó ajtaját, kb még sietnem is kell az utolsó órám után, hogy ne ragadjak bent. 🙂 Itt fontos a szabadidő, a pihenés, ezt nagyon élvezik és értékelik a thaiok, amellett, hogy dolgoznak is becsülettel.
Szeretem, hogy ilyen jó az idő és ennyit süt a nap. Van egy kis szomszédos sziget, ahol meg egyenesen imádok lenni. Nem paradicsomi, nem lakatlan, de mégis varázslatos nekem. Pár hete egy hétvégén már szombat kora reggel elindultunk, hogy minél hamarabb úszhassunk az óceánban a reggeli dagálykor. Nem akartunk 2 napra szállást fizetni, ezért nem mentünk péntek este, de szombat reggel 9kor már a szigeten voltunk. (Kb. 50 perces az út egy kis komppal Srirachából.) A bungalót reggel fél 10kor elfoglalhattuk és másnap du. 3ig el sem kellett hagyni, mindezt 1 éjszaka áráért. Én szombaton és vasárnap is két és fél órát töltöttem délelőtt a vízben, teljesen kiázott a tenyerem, de nem tudtam megunni a lebegést a felszínen és a kagylók, csigák, kavicsok gyűjtögetését. Ez valahogy teljesen kikapcsol, újra gyereknek érzem magam ilyenkor. Több kisgyerek is megközelített, figyelve, hogy mit csinálok, a bátrabbak mutogatták is a saját kis gyűjtött kavicsaikat. 🙂
Nem mondom, hogy Thaiföldön minden tökéletes és rózsaszín, vannak nehézségek itt is, és kulturális eltérések is, bizonyos viselkedésmintákat, szokásokat egy európai sokszor nem ért elsőre, ezeket meg kell szokni. Én próbálok a tőlem telhető lehető legnagyobb alázattal és nyitottsággal fordulni a thai kultúra és emberek felé, hiszen én vagyok a vendég. Ha elhaladok valaki mellett, kicsit lehajlok, lejjebb hajtom a fejem, mert itt ez a szokás: a thaiok is ugyaígy tesznek, ha elmennek mellettem. Udvariasságból nem húzzák ki magukat ilyenkor, nem akarnak magasabbnak látszani. Ha ülő ember előtt haladnak el, szinte leguggolnak, jelezve, hogy nem többek nála, nem akarják a nagyságukat fitogtatni. De az ajtóban pl. nem engedik egymást előre, erre nincs szabály.
A mosoly alapvető itt, ha valakire rámosolyogsz, ő visszamosolyog, bárkiről legyen szó, sokszor idegenek az utcán is. És random rád mosolyognak emberek séta közben. Persze meg is néznek, hiszen a farang mindig érdekes látvány, de ezt is lehet mosollyal kezelni.
Ja, és még valami: itt ha valaki kéreget az utcán, majdnem mindenki ad neki pénzt. És nem a legkisebb aprópénzt, hanem 10 bahtosokat, ami a thai fizetéshez képest elég sok. Mondjuk mintha mi otthon 100-200 forintot adnánk. Adakoznak, mert hálásak, hogy van miből.
Ezek csak szemelvények voltak, még nagyon messze vagyok attól, hogy átlássam a thai kultúra összetettségét, de próbáltam azért egy kis ízelítőt adni. Minden esetre jó itt, sokat nevetek, nevetünk, és úgy érzem, sokszor sokkal felszabadultabb vagyok, mint otthon voltam. Merem jól érezni magam, ami az elején valahogy fura volt, még talán némi bűntudatom is volt miatta. De itt valahogy ez a természetes. Ahogy figyelem a thai embereket, érzésben nekem ez úgy jön át, hogy megtisztelik önmagukat és az életet azzal, hogy megélik a pillanatot és hálásak a mindennapi apró ajándékokért, amit az élet ad nekik.

Ma végre sikerült megszereznem a munkavállalói vízumot. Ez most 3 hónapig érvényes lesz. A 3 hónap alatt a suli elintézi a munkavállalói engedélyt is, amit majd be kell mutatnom a helyi (a városunkban lévő) bevándorlási hivatalnak, és onnantól kezdve már nem kell mindig megújítgatnom a vízumom, csak 3 havonta le kell jelentkeznem a hivatalban, hogy megvagyok.
Nem volt egyszerű ez az egész, kezdődött ugye a laoszi úttal, ahonnan már turista vízummal jöttem vissza. Aztán Bangkokba kellett mennem a bevándorlási hivatalba. Már ott is voltam egyszer Laosz előtt, akkor több órás várakozás után csak információt kértem, és kiderült, hogy a sulimtól a munkavállalói vízumhoz kapott papírok már nem érvényesek, 7 napon belülinek kell ugyanis lenniük. Bementem a suliba még a tanítási szünet alatt, szóltam, hogy szeretnék új papírokat kérni. Ígérték, hogy még azon a héten, a szünet utolsó hetében meglesz, így nem kell tanítási időben elkéredzkednem majd. Hát, nem lett meg. Következő hét keddre igen, akkor ki is jelöltem a pénteket, mint nem túl húzós napot, hogy akkor utazom. Hajnal 4-kor kelés, még sötétben sétálás a minibuszhoz, fél 6-kor indulás. A minibusz sofőrje a több mint 2 órás utat másfél óra alatt simán megtette. Aludni mondjuk ennél a vezetési stílusnál nem igazán lehetett. A bevándorlási hivatal még jó 20 perc taxival a buszállomástól, és mindig lutri, vajon a taxis, akit kifogok, ismeri-e az úticélt. A telefonomon megvan a hivatal címe thaiul, és lementettem egy fényképet is róla. Az épület elég különleges és könnyen felismerhető, de a trükk az, hogy kettő van belőle egymástól legalább 2 km távolságra. Egyszer a rossz épületnél szálltam ki a taxiból, csodálkoztam, miért nem akarnak beengedni a thai őrök, aztán nagy nehezen megértettem, hogy akármilyen elszántan mutogatok, hogy oda be akarok menni, nem jó helyet céloztam be. Leintettek nekem egy motoros futárt, és szoknyában, 2 táskával felültem mögé. Kalandos volt, de meglett a másik épület.
Pénteken a jó épületet sikerült megtalálni, mert amikor a taxis tanácstalannak tűnt, mondtam, hogy kérdezzen meg valakit. „Ask, ask”, mutogatás kifelé. Megértette, megkérdezte, megtaláltuk. 7.30-kor már a sorban álltam a hivatal ajtaja előtt, pedig csak 8.30-kor nyitott. Előttem úgy harmincan lehettek, nyitásra felgyűlt mögöttem egy olyan 150 fős sor. Az ember csak úgy kap sorszámot nyitás után, ha a kezében van egy kitöltött kérelem, ami a konkrét ügyhöz szól (van csomó féle intézhető dolog ott), igazolványképek (nekem már 3 méretben van, csak hogy tuti jó legyen), útlevél. Ezek bemutatása után a 7-es sorszámot kaptam, ami a laoszi 654-es után kifjezett sikerélmény volt. 1 óra múlva sorra is kerültem a 7 napon belüli irataimmal, minden flottul ment, amíg az ügyintéző rá nem kérdezett, hogy hol van a nemtommilyen nyomtatvány. Nem tudtam, hogy kellett volna olyat hoznom, a suli elfelejtette ideadni, mint kiderült. Nagyon sajnált a hölgy, mert a lakcímemből látta, hogy délről utaztam fel, és még rá is kérdezett egy kolléganőjénél, hogy mindenképpen kell-e a papír, de mindenképpen kellett. Mondta, hogy menjek vissza hétfőn. Majdnem elsírtam magam. Elég fárasztó egy ilyen utazás, a hajnali kelés mellé a minibuszos zötykölődés, aztán a taxiknál figyelni, hogy tudja, hova megyünk plusz lehetőleg ne verjen át (kapcsolja be a taxiórát, ne kerülőúton menjen), a bevándorlási ajtaja előtt egy órás álldogálás, aztán bent várakozás, vissza taxi megint, majd busz. Nagyjából 8 órás program.
Szóval a 10.30-as pénteki busszal már vissza is indultam. Mivel ez egy normál, helyi busz volt, majdnem 3 órásra sikerült a visszaút. Még bementem a suliba, hogy rákérdezzek erre a papírra, azt hittem, talán nem tudnak róla, hogy létezik ilyen, de tudtak, csak elfelejtették. Délutánra megkaptam, de utána még kétszer javítani kellett, mert elírás volt benne. A végén úgy tűnik, jó lett, mert ma elfogadták Bangkokban. Ugyanazzal a korai minibusszal utaztam ma fel, már visszafelé tartok, még nincs dél. A hivatalba később értem oda, 7.50 körül, és legalább 50 ember állt előttem, de az én ügyemben szerencsémre a 3-as sorszámot kaptam. A reggeli forgalom durva volt, hétfőn érzékelhetően többen mennek mindenfelé hajnalban, a bangkoki buszállomás kijáratánál pl. egy darab taxi nem volt, pedig máskor 2 taxisor várakozik 50-100 autóval. Hirtelen tanácstalanná is váltam, hogy akkor most hogyan tovább, amikor odajött egy ürge, hogy „Taxi?”. Mutattam a címet, kérdeztem, hogy mennyi. Azt sejtettem, hogy nem taxiórával vinnének, úgy kb 120-150 baht szokott lenni az út. Azt mondja, 400. (1 baht 7 forint.) Mondom ó, az sok: „Tú mács, tú mács, de 250 oké.” Ó, hát az nem, nem. Nagyon messze van. Legyen 350. Mondtam neki, hogy 150 bahtos útért nem fogok 350-et fizetni, a duplája is sok, de mindegy, legyen 300. Nagyon csóválta a fejét, de aztán később visszajött, hogy okéoké. (Még így is rablás volt, de muszáj volt időben odaérnem.) Erre megjelent egy fószer, aki mutatta az utat egy kis hátsó parkolóba, ahol kiderült, hogy 10-15 taxi álldogál elrejtve az utasok elől. Gondolom arra játszanak, hogy akinek fontos, úgyis többet fizet. Egyébként vicc, hogy egy ilyen fél órás út alapjáraton ugyanannyiba kerül, mint a 2 órás felutazás Sirachából Bangkokba (120 baht).
Nade a lényeg, hogy most egy ideig többet nem kell mennem. Sikerült, végre.

Ez egy hosszú bejegyzés lesz, és helyenként unalmas is, nem sértődöm meg, ha átugorjátok. 🙂 A vízumomat módosítani kell, ehhez el kell hagynom az országot. Mindent egybevetve számomra a legegyszerűbb módja ennek egy laoszi határátlépés, és az ottani thai nagykövetség meglátogatása. Sok iroda szervez ilyen utat, nem volt nehéz rájuk találni.
Ez most egy valós idejű beszámoló, úton Laosz felé írom, és amint lesz netem,  közzéteszem. 2 kisbusszal megyünk, én a másodikban ülök, az anyósülésen. Órákba telik, amíg megszokom a vezetési stílust, gyorsan megyünk és merészen. Az előbb volt vmi ellenőrzési pont, a sofőr sietve bekapcsolta a biztonsági övét, letekerte az ablakot, a rendőr benézett, megkérdezte, hogy Laoszba megyünk-e, majd kuncogott egy sort, hogy hohóó mennyi „fáláng”! (Farang = külföldi, és a thaiok állítólag lusták kimondani az r betűt, habár képesek rá, de helyette inkább az l-nél maradnak.) Sofőrünk az ablak felhúzása utáni pillanatban kikapcsolta a biztonsági övét. Az előbb meg is álltunk, aminek nagyon örültem, mert a 10 órás út elején az mondták, mindenki menjen el pisilni, nincs több megálló útközben. Reméltem, hogy csak blöffölnek, és szerencsére így lett. (Komment a jövőből: az út végéig még 3x megálltunk. 🙂 )
A thai vezetési kultúrálól kicsit bővebben: a záróvonal általában nem számít, a többsávos autópályán meg mindenki szlalomozik kb. Ha csak a mi városunkban robogókkal közlekedőket nézzük, már ott is elképesztő dolgok vannak: egy kis robogót vezet apu, előtte egyik gyerek a kormány és apu között beékelődve, mögötte másik gyerek, leghátul anyu. Másik verzió: apu és anyu, anyu kezében kisded, az égvilágon semmivel sem rögzítve semmihez. Előfordul további egy gyermek apu előtt ülve. Az egyébként tök szokatlan nekem, ahogy a kisbabákat hordozzák itt, kézben. Nincs babakocsi, nincs hordozókendő, mindenhová a karjában viszi az anyukája a babát. Fura, hogy ezt nem érzem biztonságosnak, annyira másképp szocializálódtam. Jó, most nem a robogós esetekről beszélek, hanem amikor a plázában jön velem szemben valaki, kezében egy csecsemővel. Gondolom, hogy hozzá vannak szokva a nők itt ehhez és erősen tartják azt a gyereket.
Visszatérve a vízum-ügyemre, ami miatt most Laoszba megyek.. A tanulói vízumomat senki nem akarja átkonvertálni munkavállalói vízumra. Azt mondták több hivatalban is, hogy ki kell mennem az országból és turista vízummal visszajönni. Azt majd átváltják nekem. Ez a kiutazás oda is 10 óra és vissza is. Elindultunk vasárnap este, odaérünk hétfő hajnalban a határra, reggel 8 körül pedig a laoszi thai nagykövetségre, ahol sorba kell állni, leadni az útlevelet, papírokat. Ezután mehetünk a szállásra, ahol majd alszom egész nap (komment a jövőből: aha, persze..) mert útközben elég reménytelennek tűnik, majd kedd délután begyűjtjük az útleveleinket és indulás vissza. Kedd éjfélre érkezés oda, ahonnan elindultunk. Onnan nekem még szerdán át kell menni a mi városunkba, bemenni a suliba a dokumentumaimért, amiket a munkavállalói vízumhoz állítottak ki. Csütörtökön itt is ünnep van, úgyhogy péntek kora reggel irány a bangkoki bevándorlási hivatal, 2 óra út oda, sokórás sorbanállás (ülés), 2 óra út vissza. Remélem, hogy el tudom intézni midezt most, még az iskolai szünet alatt.
Közben már hajnali 4.30 van, most már elég közel lehetünk a határhoz. Aludni még nem igazán tudtam. Készült rólam csodás igazolványkép az előbb, remélem kapok egyet a 4-ből, mert amit a fényképezőgép kijelzőjén láttam, az alulmúlhatatlan (később kaptam, és kicsiben nem is lett annyira szörnyű). Rám adtak vmi xxl-es zakót, megvilágítottak reflektorral, és emellé ma még nem aludtam. Egyébként ez a hipermodern fotóstúdió egy éjjel-nappali bolt előtt, a parkolóban található. A fényképész úr egy fehér tábla elé ültet, előtte pedig egy hölgynél lehet választani fehér inget/blúzt, fekete zakót. Nagyon profik. Most arra várunk, hogy elkészüljenek a képek. Ahogy hallom, egyébként nagyrészt oroszok az útitársaim, vagy csak ők beszélnek hallhatóan.
…
Közben már eltelt 16 óra, este van és a szálláson vagyok. A hajnali határátlépésnél kb 300 ember várakozott egyszerre, úgyhogy nem haladtunk túl gyorsan. 5.30-kor indultunk a kapukhoz, 6-kor nyitottak. Az útlevelek ellenőrzésére sokat kellett várni, majd a következő kapunál a laoszi beléptető vízum kiadására is. A thai követségre végül csak 10-kor értünk oda. Akkor még mindig nem aludtam semmit. Ott 1 órás sorbanállás után sikeresen megkaptam a 654-es (hatszázötvennégy, ennyiedik igénylő voltam aznap délélőtt!) sorszámot. Már csak órák kérdése volt, hogy sorra kerüljek, ez délután 2-kor következett be. De pár órát üldögélhettem legalább, mert hajnaltól csak álltunk mindig más sorokban. Kaja nem volt, tegnap estétől csak pár édességet ettem, úgyhogy a végére már eléggé nehezen mozogtam. A maradék összeszedett erőmmel felbontottam egy zacskó mogyorót és az utolsó sorban állásnál, a célegyenesben azzal tartottam magamban a lelket. De akkor már levert a víz a fáradságtól. Szerencsére fél órára rá a szálláson adtak meleg ételt.
A várakozás alatt egyébként találkoztam angolokkal, ausztrálokkal, mindenki jófej volt, nem panaszkodtak, inkább viccesre vették a dolgot. Voltak nagy ujjongások, amikor az 5-600 körüli sorszámok sorra kerültek, volt örömtánc, papírok leadása után meghajlás a közönségnek, ilyesmi. 🙂
Ezek az ügyintézős hercehurcák itt így mennek, hozzá kell szokni. Ha megkapom a hosszú távú munkavállalói vízumot és a munkavállalási engdélyt, akkor már más lesz, mert csak a kisvárosunkban kell lejelentkeznem 3 havonta, hogy még megvagyok. Alig várom már, hogy odáig eljussak. 😀
Tehát már a szállásról írok, holnap lesz itt reggeli, ebéd, aztán kora délutánig még várni kell, hogy kiadják az útlevelemet a vízummal együtt, és aztán indulás vissza Thaiföldre. Most azt hiszem, alszom. 🙂