Szerző: n00ri

Szuper helyen vagyunk most, közel az óceán, 10 perces robogózás csak az út az egyik barátságos kis tengerpartra, ahová gyakran járunk, szinte minden nap. Amikor először körbenéztünk a kis falunkban, nem gondoltuk, hogy több olyan partszakasz is lesz majd, ahol lehet úszni és snorkelezni, mert mindenhol kis halászbárkák parkoltak a homokon, nem igazán volt köztük hely bemenni a vízbe, és nem is tűnt úgy, hogy járnak oda le emberek úszni. Aztán később kikérdeztük az ittenieket, meg a szomszédainkat is, akik egy héttel előttünk érkeztek, és kiderült, hogy több olyan tengerparti rész is van, ahová érdemes lemenni. Nagyrészt kavicsosak, kövesek, olykor sziklásak a partok, de találtunk már finom homokkal borított részt is. A különlegessége minden partszakasznak errefelé, hogy sötét színű, leginkább fekete. A kövek, kavicsok, még a homok is.

Ez az Agung vulkán kitörése miatt lett így, a kitörő láva és kőzettörmelék elborította a partokat, legutóbb 1963-64-ben, amikor a vulkán 8-10 kilométer magasságba lőtte fel a füstöt és törmeléket. Kapcsolódik ehhez a kitöréshez egy csodás eset is, amit elképzelhető, hogy Gy. már megírt a blogba. A vulkán a balinézek legszentebb hegye, 1000 méter magasságban építettek rá egy templomegyüttest nagyon nagyon rég, pontosan nem tudni mikor, de az építkezési stílusból úgy gondolják, akár 2000 éves is lehet az épületegyüttes alapja. A komplexum 23 templomból áll, és a neve Pura Besakih. Ez Balin a hindu vallás legfontosabb és legszentebb helye. 1963-ban épp egy 100 évente elvégezendő szertartásnak jött el az ideje, amelyet a világ megtisztításáért és megmentéséért végeznek. A vulkán kitörésekor a bent imádkozó emberek nem menekültek, nem mentették az életüket. A hitük mindennél erősebb volt, fontosabbnak tartották, hogy az imádkozási szertartást végigcsinálják. A kitörés lerobbantott a hegy tetejéről 100 méternyit, és a láva 7 km-en át folyt felégetve mindent maga után. A templomot és a benne imádkozó embereket viszont elkerülte, volt, ahol csak méterekkel. A balinézek csodaként tartják számon az esetet.

Visszatérve az óceánhoz.. A partról, ahol a legtöbbet vagyunk, egy sziklás, korallos víz alatti világba lehet beúszni. Amikor apály van, csak nehézkesen, a sziklák szinte felkarcolják az ember hasát, de dagálykor könnyedén át lehet úszni felettük, és ha tiszta az ég, a napfény szépen átvilágítja a kristálytiszta vizet és megmutatja a lenti élővilágot. Rengeteg fajta hal úszkál odalent, kicsik és nagyok, kíváncsiak és félénkek, nagyrészt veszélytelenek, és egy-kettő veszélyes is. Sok képet készítettünk már a még tavaly beszerzett kínai, óccó Go Pro kamera koppintással, ami kb 5000 forintba került és víz alatt szuperül működik, bár a képek csak akkor mondhatók élesnek, ha a hal konkrétan lefejeli a kamerát, mert olyan közel jön. De már annak is nagyon örülünk, hogy egyáltalán van mivel megörökíteni a víz alatti eseményeket, és mindketten ráálltunk erre a természetfotós-életérzésre, így váltott műszakban, bőszen üldözzük a halakat. Na jó, nem, tiszteletben tartjuk a magánszférájukat is. A második ilyen fényképezős alkalom lehetett (amikor már tudtam, hogy jó a halakhoz minél közelebb kerülni a kép minősége érdekében), hogy egy, a tengerfenékről falatozó, ponty-szerű, viszonylag nagy halra lettem figyelmes. Velem szemben eszegetett, felém fordulva, láttam az arcát is, tisztára, mintha valaki festett volna egy bajuszt a szája fölé. Kattintgattam egyet, kettőt, hármat, közelebb és közelebb úszva, az arca elé tartva a gépet. Ki gondolta volna, hogy halunk a Titan Triggerfish névre hallgat, hogy vannak neki nagy fogai és hogy előszeretettel üldözi el és támadja meg a hozzá túl közel merészkedőket? Még beléjük is harap, ha úgy gondolja. Én csak arra eszméltem, hogy úszom el onnan olyan sebesen, ahogy a lábaim és a kamerát épp nem tartó karom bírják. 😀 Meg voltam döbbenve. Még soha nem volt verekedésben részem, de most majdnem lett. A hal ugyanis konkrétan nekem jött volna, ha nem mozdulok meg, felbőszült, és izomból sprintelt felém a nagy testével. Így utólag értem már, persze, hogy én voltam a tudatlan lesifotós, de akkor nagyon meglepő volt, hogy egy hal konkrétan elküld anyámba. 😀 Beteszek ide egy képet, hogy el tudjátok képzelni a szitut. Nem az én fotóm, azok természetesen homályosak, nem sikerült a megfelelő közelségbe kerülnöm. Tehát íme Mr. Titan Triggerfish, a gengszterhal:

Cuki, nem? Emlékszem, az elején még néztem is, hogy jé, de érdekes hal, tök nagy fogai vannak.

A másik ilyen veszélyes szitu egy kőhallal való találkozás volt, mert bár nekünk azt mondták, kőhallal csak a búvárok találkoznak a mélyebb vizekben merüléskor, korallzátonyoknál, itt mégis van egy helyi kis kőhal, amelyik előszeretettel telepszik le az itteni sziklákra vagy egészen a part közelébe, a kavicsos tengerfenékre. Baromi nehéz kiszúrni, mert teljesen beleolvad a környezetébe, még a teste sem sima, hanem olyan, mintha moszatok, algák borítanák. Először akkor láttam, amikor csigaházakat kerestem a partközeli sekély vízben úszva, úszószemüveggel a fejemen lebegtem a vízben, és mivel ráállt a szemem a kereső üzemmódra, egyből feltűnt, hogy ez a hal gyanús. Egyrészt mit keres itt, majdnem a parton, másrészt miért néz ki ilyen veszélyesnek. (Tanultam a fenti esetből, ami gyanús az gyanús. 🙂 ) Mondtam Gy-nak, hogy szerintem ott egy kőhal, de nem engedtem neki megnézni, nehogy belelépjen. 😀 Így egyedül maradtam a dilemmámmal, hogy akkor most ez egy kőhal volt, ami itt elvileg nincs, vagy én vagyok rövidlátó. Aztán hogy, hogy nem, másnap újra láttam őt, megint csak én, és csak azért vettem észre, mert a szemem előtt úszott egy sziklához fürgén, és telepedett le rá, ismét teljesen beleolvadva a környezetbe. Mivel itt már mélyebben voltunk, és simán ellebegtünk felette, megmutattam Gy-nak is, hogy akkor ő lenne az, szerinte kőhal-e. És mivel előző nap utánaolvastunk a dolgoknak, megerősített abban, hogy igen. Kicsi, de határozottan kő. Amit tudni kell róla, hogy nem jó belelépni. Ő nem mozdul, mert nem fél semmitől, hiszen olyan erős a mérge, hogy egy emberrel is elbánik akár. Ha belelépsz, vagy beletenyerelsz, a tüskéjét belemélyeszti a bőrödbe, jó mélyre, és egy jó adag mérget lövell bele. Attól függően, a test melyik részét éri a szúrás, lehet akár halálos is a találkozás. Mindenképp rögtön forró vízbe kell tenni a kezet / lábat, olyan forróba, amilyet az ember csak el tud viselni, és áztatni kell órákon át. A fájdalom elvileg 10-ből 10-es, szinte elviselhetetlen, olvastam róla több helyen is. És két olyan búvár beszámolóját találtam meg, aki túlélte, egyikük sem ment kórházba, hanem a forró vizes kezeléssel megúszta. Szóval figyelünk a kőhalra, és mindig van rajtunk tengerjáró cipő, az azért valamennyi védelmet ad.

Lesz egy másik beszámolóm is a japán hajóroncsról később, elöljáróban csak annyit, hogy életemben először láthattam szabadon úszó delfincsapatot!! A parton voltunk már, amikor az egyik búvár szólt, hogy nézzétek, delfinek! És valóban, nem túl távol a parttól tisztán kivehető volt az elhaladó delfincsapat, ahogyan a parttal párhuzamos irányban, jobbról bal felé sebesen elúsztak előttünk a távolba, itt-ott kibukkanva, ugrálva a vízből annyira, hogy láthassuk a körvonalukat. Óriási élmény volt. Szabadok voltak, szélsebesek, delfinek!!! 🙂

Most pedig bemásolok ide pár képet a víz alatti fotósorozatunkból, remélhetőleg találok kevésbé homályosakat is, de a hangulat azért talán átjön majd.

Sziasztok!

Nóri

Sziasztok!

Itt vagyok újra. 🙂 Sokáig nem írtam a blogba, még amikor Thaiföldön voltunk, a tanítással telt hétköznapok után már nem volt kedvem bekapcsolni a gépet otthon, az utolsó hónapokban már haza sem vittem a laptopot, hanem a suliban hagytam. Most már viszont eltelt elég idő ahhoz, hogy szívesebben üljek gép elé. 🙂

Kicsit több, mint 3 hete vagyunk itt Ubudban. Éjjel érkeztünk, mint Pataky Attila (bocsi 😀 ), Balit először sötétben láttuk, az autó ablakán át, amikor a szállásadóink elhoztak minket a reptérről. Érdekes volt másnap reggel újra rácsodálkozni.

A szállásunkat először nem éreztem túl otthonosnak, nem tudtam elképzelni, hogyan fogunk itt egy hónapot eltölteni, de pár nap után megszerettem. Van egy nagyobb ágy, amin alszunk és egy kisebb, amire pakolunk, alattuk pedig a bőröndjeinket tároljuk, mert szekrény nincs. A bőröndökből élünk, de átrendeztük őket úgy, hogy nem kell mindig mindet kinyitogatni, amikor valamit keresünk, hanem van egy külön bőrönd a gyakrabban használt cuccoknak. A fürdőszobában hidegvizes zuhany van, de ehhez már hozzászoktunk a thaiföldi utazásaink során, ott is mindig szerény szállásokon szálltunk meg. Van egy kis teraszunk, ahol tudunk reggelizni, és majdnem közvetlenül mellettünk egy másik szoba, ahová pár naponta mindig új vendégek jönnek.

Az első héten találkoztunk egy magyar lánnyal, aki itt él már negyedik éve, és Gy. levelezett vele már egy jó ideje. A blogját találta meg anno, ami Baliról szól. Már az ideutazásunk előtt is segített sok információval, és nagyon jó volt vele találkozni, tök jól elbeszélgettünk, felajánlotta, hogy csatlakozzunk be a nemsokára Balira érkező 4 fős magyar csoportjához, ha kedvünk van. Úgyhogy 2 napon át mi is velük tartottunk és megnéztük az ubudi és Ubud-környéki nevezetességeket, ezekről Gy. írt lentebb.

Engem a legjobban  a tegalalangi rizsteraszok látványa varázsolt el, nem is lehet szavakba önteni azt az érzést, ami ott hatalmába kerített. Teljesen ámulatba ejtett az a hatalmas tér és szépség ami a teraszok tetejéről elénk tárult. Akkora a tér, hogy az agyam nem tudta feldolgozni. Teljesen álomszerű volt az egész látvány, valószínűtlen, és elképesztően gyönyörű. A dombtetőre leülve néztem a sok kis apró embert, ahogy mászkált a rizsteraszokon fel s alá, mint ahogyan mi is 5 perccel azelőtt. Előttem a mélység, távolabb az élénkzöld rizsteraszok, kókuszpálmákkal tűzdelve. Próbáltam lefotózni, de nem adják vissza azt a hatalmas teret a képek. És a zöldnek azt a számtalan árnyalatát sem, amit csak szabad szemmel látni.

Felfelé az út könnyebb volt mint lefelé, mert a csapat a meredekebb lejutási útvonalat választotta. Itt számomra el is jött egy pont, ahol úgy gondoltam, letáborozom ott az egyik terasz szélén és nem megyek tovább, majd egy helikopteres mentőcsapat lejuttat. 😀 Na jó, nem volt olyan vészes, legalábbis a többiek ezzel biztattak végig, amikor megpróbáltak rávenni, hogy lemásszak azon a domboldal-szakaszon, aminek a földjébe jelzésértékkel ún. lépcsőfokok voltak belesimítva, az élek eltompulva, csúszósan. Mint mikor homokvárat építesz és vizes kézzel lesimítod az éleket, hogy jó gömbölyűek legyenek. Mindenki idősebb volt nálam a csapatban, ki tízzel, ki hússzal, és semmi gondjuk nem volt a lejutással, csak én álltam ott a „lépcső” tetején, mint egy tök, feltartva mögöttem a gyalogosforgalmat. Mentségemre szóljon, flip-flop papucsban voltam. Ahogy kb. mindenki más is egyébként. 🙂 De erőt vettem magamon, és halált megvető bátorsággal, apait-anyait beleadva … szép lassan és óvatosan leültem a lépcső tetejére. 😀 Majd fenéken kúszva egyesével meghódítottam a lefelé vezető lépcsőfokokat.

Másnap egyébként a sokszáz lépcső megmászásától olyan izomlázam volt a combjaimban, mint még soha. Egész nap lépcsőztünk, nem csak itt, hanem minden nevezetességnél, ahová ellátogattunk. Így aztán bárhová mentünk másnap (és igazából harmadnap is), Gy. minden lépcső alján egyértelműen visszafojtott nevetéssel várta, hogy leevickéljek fájdalomtól gyötört ábrázatommal és robotmozgásommal. De most már érti, miért mindig olyan vicces az, amikor megbotlik az utcán, ez számomra percekig nevetés forrása tud lenni. Tudom, nem szép tőlem, de olyan kreatívan csinálja mindig. A kedvencem az, amikor Thaiföldön a bevándorlási hivatal előtt konkrétan kirepült a tuktukból és a bejárat előtt landolt. Máig nem tudom, hogy csinálta. 😀 (Írás közben újraélve az eseményeket könnyesre nevetem magam épp, amire Gy. megszólal „rólam lesz szó”.)

Visszatérve a beszámolóra: itt Ubudban egyébként meglepően sok a turista (mi is azok vagyunk, tudom), első este sétálva a főutcán szinte elsodort a tömeg a járdákon. Rengeteg minden van, sokféle étterem, fagyizó, nyugati dolgok, de a kis helyi éttermek, a warungok is megvannak még szerencsére. Kipróbáltam a híres fűszeres földimogyoró szószt, amit zöldségekhez adnak, és többféle vega helyi ételt is. Pizzáztam is párszor, vannak egész olcsón tök jó pizzák. A smoothiekat is nagyon szeretem, tegnap papaya-menta kombinációt ittam, de a kedvencem az avokádó smoothie, tök nagy újdonság édes verzióban fogyasztani az avokádót, jéggel összeturmixolva, csokiöntettel.

Nagyon sok a taxis az utcán, akik fuvart ajánlanak úton-útfélen, meg a jegyárusok, akik balinéz táncra hívnak, sokszor mondogatjuk, ha elindulunk bármerre, hogy „nem, köszönöm, nem, köszönöm”. Az árakat már valamennyire megszoktunk, pár dologra már tudunk alkudni, de azért még sokat kell tanulnunk. Továbbra is úgy tudjuk csak megítélni, hogy valami drága, vagy nem, hogy átváltjuk fejben thai bahtba vagy forintba. A mindennapi költségekkel és a bolti árakkal jobban képben vagyunk, ha a bahthoz viszonyítunk. Nagy összegek repkednek itt, mert gyenge a rúpia. A legnagyobb értékű bankjegy a 100.000-res címlet, ami kb. 2.000 Ft-nak felel meg.

Most megyek, mert ma még nem indultunk útnak és már délután 4 óra felé jár, hatkor pedig sötétedik. Remélem most már rendszeresebben fogok jelentkezni beszámolókkal, azon leszek. 🙂

N.

Sziasztok!

Itt Napsi. Most hirtelen nem írok túl sokat, csak két dolgot, amik a kakashoz kapcsolódnak. 🙂 Először is tisztáznám a kettővel ezelőtti bejegyzésben szereplő viszonyunkat a szárnyassal. Nem szövök ördögi tervet a lemészárlására, továbbra is szeretem az állatokat. Legádázabb tervem a bosszúra egyik reggel félálomban született, amikor megint élénk kukorékolására ébredtem. Az agyam azt a megoldást próbálta sugallni, hogy szedjem össze magam, másszak el a hűtőig és keressem meg azt az egy szem összeaszott mandarint, ami már 2 hete ott volt a hűtőben, hogy aztán ledobjam vele a kakast. E terv szövögetése viszont túl sok energiámba került, feltápászkodni már nem maradt erőm és visszaaludtam. Pedig nagyon jó kis tervnek éreztem úgy félálomban, logikus volt meg minden.
A másik dolog, ami szintén a kakashoz kapcsolódik, az a tiszta fejjel kieszelt megoldás, hogy egy sas hangját letöltöm, és azt játszom le neki, amikor kukorékol. Szerintem ettől el kellene hallgatnia majd, mert azt hiszi, ragadozó jön, de persze nem biztos. Ez is majdnem meghiúsult egyébként, mert szimplán elfelejtettem, hogy felírtam a naptáramba, és másnap csak bambán bámultam a bejegyzésre: „sashang”. Azt hittem, valami hindu szó, ismételgettem is magamban, hogy „sásáng… sásáng…”, de fogalmam nem volt, mit jelent és mit kellene csinálnom. Aztán szerencsére leesett. 😀
Azóta már itt van a telefonomon a hang, ha kipróbáltam, majd írok még. 🙂

Sziasztok!

Megírok egy-két történetet, most főleg sulis dolgokat, mert a hazalátogatásom óta eltelt 8 hétben más nem nagyon történt, mint hogy dolgoztam és a sulihetet a hétvégén kipihentem.

Ez az 1. negyedév a leghosszabb, május közepén kezdődött az új tanév, és csak augusztusban lesz 1 hét szünet. Aztán valamivel jobb lesz, augusztus közepétől csak október elejéig van suli, és ott 3 hét szünet vár ránk! Alig várom.

3 osztályom van most is, plusz egy délutáni csoportom kicsikkel. Ők 12-en vannak, 12 eleven öt-hatéves, akik már csak játszani szeretnének nap végén, nem tanulni. Megértem őket, én sem vagyok a legpihentebb a munkanap végére, így mindig eléggé össze kell szednem magam, hogy a maximális figyelmet tudjam nekik nyújtani. Játékosan tanulunk, közben arra is oda kell figyelnem, hogy mindenki részt vegyen abban, amit épp csinálunk, és ne a teremből akarjon épp kirohanni / ne a székeken vagy asztalon egyensúlyozzon / ne az asztal alatt kússzon / ne egy másik gyerekkel verekedjen / ne fusson versenyt az éles sarkú asztalok között, stb. 5 percenként odajön egy pöttöm a szoknyámat rángatni, hogy szóljon, valaki bántotta őt, vagy hogy valaki titokban eszik, esetleg iszik, netán szomorú. Az nagy baj, ha valaki szomorú, ilyenkor többen is szólnak nekem, hogy vigasztaljam meg. Általában egy másik gyerek bántja, és neki szólnom kell, hogy kérjen bocsánatot. Ezzel nagyjából el van rendezve a dolog.

A nyári iskolában sok hasonló korú gyereket tanítottam, ők mindig kiabálnak és integetnek, ha meglátnak az udvaron. Messziről hallom, hogy „misssznooolááááá”, nagyon kis lelkesek, tök aranyosak. Múltkor kifejezett érdeklődéssel fogadott 3 ilyen kicsi az udvaron, nem tudtam mire vélni, de aztán addig-addig kerülgettek, amíg kiderült, nem tudnak kibontani egy zacskó cukorkát. Várakozással telve nyújtották át nekem a zacskót, hogy hátha majd én. Amikor sikerrel jártam, végtelen örömükben ugráltak, tapsoltak, éljeneztek, nagyon cukik voltak. 🙂

A gimis osztályaimmal most nehezebb dolgom van, mint az előző tanévben. Van két új elsős osztályom, közülük az egyik csoport kihívás, a másik küzdelem. A kihívás annyit takar, hogy ha kreatív vagyok és elég motivált, kipihent, jókedvű ahhoz, hogy megtaláljam velük a hangot, akkor ők is együttműködnek. A nehezebb napjaimon velük is nehezebb. A szigorúság rájuk nem igazán hat, inkább az, ha viccelődöm és nem veszem túl komolyan sem magam, sem őket. Azt hiszem, már velük is nehezebb, mint bármelyik tavalyi osztályommal, de ezen felül még ugye ott a „küzdelem-csoport”, a „nemhiszemel” kategória, ahol 6 különösen rossz gyerekem van a 16 diákból. Eddig csoportonként 1-2 jutott, itt hatan vannak. Közülük ketten annyira pofátlanul, szemtelenül, tiszteletlenül viselkednek, hogy sokszor elfelejtem, hogy 12 évesek, és nagyon szívesen megmondanám nekik a magamét. Elvileg egyébként meg is mondhatnám, mert semmit nem értenének belőle, nem beszélnek és nem is nagyon értenek angolul. Nekem pedig nincs segítségem, aki tolmácsolna. Megjegyzem, így nem sok értelme van az óráknak.

Csináltam már ültetési rendet, hogy a 6 gyereket a lehető legmesszebb pakoljam egymástól, de csak ideiglenesen használt. A legnagyobb küzdelmem a két kezelhetetlen gyerekkel van, hiába küldöm őket ki a teremből, nem mennek, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor visszakúsznak, elbújnak az asztal alá.. Ez nem is vicces egyáltalán, ők annak tartják. És nem is együtt csinálják a fesztivált, hanem külön-külön. Tőlem ugye nem félnek, mert tudják, hogy nem ütöm meg őket (míg a thai tanárok igen). Sorolhatnám egyébként a mindennapos összetűzéseket, mert velük minden egyes nap van valami, de nem fogom. Csak azt írom le, ami tegnap történt az egyikükkel. Az ő neve egyébként Fluke, narancssárga szemüvegkeretes kisnövésű fiú, aki mindenkibe beleköt és nem tud megülni 5 percig egy helyben anélkül, hogy ne provokálna valakit. Kiküldtem a teremből pont egy ilyen húzása miatt, ki is zártam és figyeltem, hogy senki ne engedje vissza (kint nincs légkondi, nem szeretnek ott lenni). Pár perc után elkezdett nekem kintről mutogatni, gyakorlatilag az öklét rázta, ordibált nekem, közben az üvegajtó felé rohant, rugdosta, mindezzel azt jelezve, hogy szívesen összeverekedne velem is. Erre az egyik gyerek, aki egyébként rajzolgatáson kívül mást nem nagyon csinál órán, de úgy vettem észre, tekitélye van az osztályban, kirongyolt szó nélkül a teremből, és tarkón csapta vagy hatszor Fluke-ot. Egy fél percig valamit magyarázott is neki kint (gondolom, hogy viselkedjen), majd beráncigálta, leültette maga mellé, és egész óra alatt őrködött felette, úgyhogy bármikor, amikor megmukkant Fluke, adott neki egy fülest. Eléggé hálás voltam neki. Az, hogy a segítségemre sietett, sokat jelentett akkor.
Nem félek egyébként a gyerektől és felőlem meg is üthetne, erősebb vagyok, le tudnám fogni. Csak nem hiszem, hogy ez a viselkedés hosszú távon építő számára. És a suli fegyelmező módszerei nem válnak be nála, látható, hogy mindez csak olaj a tűzre. Valakivel el kellene beszélgetnie, aki segít neki feloldani a benne dúló feszültséget. Még a leges-legelején megkértem a főnökömet, hogy jöjjön be egyik óra után tolmácsolni, hárman beszéljük meg, hogyan tehetem könnyebbé a gyerek életét, mondja el, mi nem tetszik neki az órákon, hogy lássam, én mit tudok változtatni, hogy jobb legyen a helyzet. Ebből nem lett semmi, és nem részletezem miért, de nem is lesz.

Szóval ezek vannak. Fáradtabb vagyok, mint az elmúlt tanévben, most sokkal több energiám megy el fegyelmezésre, mint eddig. Viszont tényleg ez a leghosszabb negyedév, a többi könnyebb lesz remélhetőleg.

Üdv Mindenkinek, itt Napsi.

Pihentem 6 napot a nyári iskola egy hetes szünete alatt, ma elkezdem a mailek megválaszolását és bepótolom a blogos elmaradásomat is. Sok teendőmmel elmaradtam, nagyon fárasztó volt a suli.

A nyári iskolában kicsiket tanítok, 6-7 éveseket. Kisebbek a csoportjaim, mint év közben, de a gyerekek annál aktívabbak, izegnek-mozognak, csacsognak, szaladgálnak. Huncutok, nem lehet rájuk haragudni. Viszont le kell őket foglalnom, nem hagyhatom rohangálni csapatostul őket az asztalok körül, mert tök veszélyes, simán összedőlnek ezek a nehéz asztalok, volt már rá példa.

Együtt érzek egyébként velük, épphogy véget ért a rendes suli, 2 hét szünet után jöhetnek egyből a nyári tanításra, ez így nem annyira gyerekbarát. Egész délelőtt tanórák vannak, délután pedig valamilyen kézműves foglalkozás vagy testmozgás. Én általában gyurmázok, festek vagy hajtogatok velük.

Nagyon sok energiájuk van, rendkívül nehéz rávenni őket, hogy feladatokat oldjanak meg, az egész délelőtti tanítás folyamatos fegyelmezés és ellenőrzés. Mindig megígérem, hogyha időben készen vannak, nézhetünk Mr Bean-t (imádják), de sokszor még ez sem elég motiváló erő.

3 hét már eltelt, hétfőtől még egy hét és azután még jön egy kis nyári szünet, szintén 3 hét. Utána újra suli.

Szerdánként egyébként kirándulunk, azt nagyon élvezik a gyerekek is. Múlt héten állatkertben voltunk, azelőtt pedig egy olyan helyen, ami olyasmi volt, mint egy kis bevásárlóközpont, de minden „bolt” valamiféle szolgáltató helyiség volt, pl. posta, állatorvosi rendelő, tűzoltóság, benzinkút, fényképész üzlet… A gyerekek pedig választhattak, milyen felnőtt szakmát próbálnának ki, és beöltözhettek mondjuk postásnak, kaptak leveleket is, amiket a kis kocsijukkal körbevittek és kézbesítettek. Vagy belebújtak kicsi tűzoltó egyenruhába, beültek a szirénázó kocsiba, és mentek egy kört. Még műtüzet (füstöt) is olthattak igazi tűzoltó fecskendőkkel egy épületnél. Az egész fedett helyen volt és kifejezetten a gyerekek szórakoztatására szolgált, mindenhol volt felnőtt segítség, és láthatóan nagyon tetszett a mindenkinek, hogy belekóstolhatnak a felnőttek életébe. Mi, tanárok nem mehettünk be sehova, csak kívülről szemlélődtünk.

Az egyenruhánk a nyári suli alatt egyébként fekete hosszú nadrág és Songkran ing. A nadrágban meg lehet sülni ebben a melegben, de nem lázadozom, tűrök. 🙂 A Songkran ing pedig egy itteni különlegesség, a lényege, hogy nagyon durván virágmintás és hihetetlenül színes. Én szolidabbakat vettem, szerencsére találtam. Egy átlagos inget úgy képzeljetek el, hogy mondjuk az élénk narancssárga alapon virító citromsárga-rózsaszín-zöld virágok mellett elvétve madarak és/vagy pillangók is megfordulnak rajta. Egyébként én nem gondoltam, hogy 4 hétig tényleg mindenki úgy fog kinézni, mint akire ráesett a virágállvány, de a teóriámra rácáfolt az élet, az egész tanári kar színes ingekben pompázik.

Jövő héten még kitartok, ez az egy hét pihi pont jókor jött. És még van belőle 2 és fél nap. 🙂 Most megyek, de jelentkezem majd máskor is, próbálok gyakrabban, ahogy időm engedi.

Sziasztok!