Igen, Orbanisztánról van szó,
Egyik szemem sir, a másik nevet. Ázsiában befejeztük feladatunkat. Sajnos mire beindulhattunk volna igazán, megérkezett a virus… Igy minimális az eredményünk a mércém szerint. De új földrész következik, ahol le is telepedhetünk talán. Nehéz szivvel búcsúzunk hát el Ázsiától, remélem nem örökre – de nem valószinű éveket töltünk majd még e gyönyörű országokban, e kedves népeknél. Bár a jövő sosem tudható előre.
Mielőtt a következő földrészre utazhatnánk, a hirhedt magyar bürökrácia miatt vissza kellett menni Orbanisztánba. Lejártak igazolványaink, illetve bizonyosokat csak személyesen lehet kikérni s persze csak Orbanisztánban, s az ügyintézés csigatempóban ment, ahogy ott szokott.
Ami egy jól működő országban 1 óra, esetleg egy nap, pár nap – itt egy hónap lesz legalább, úgy készültem. Annyi idő is kevés volt, de van amit már másra hagytunk, meghatalmazással, mert csak az irat kikéréséhez kellettünk s egy porcikánk se kivánt ottmaradni tovább.
Az első kultúrsokk akkor ért, mikor Qatarban átszálltunk a budapestre menő gépre. Addig fegyelmezett, másokra figyelmes thai s arab utasokkal utaztunk. Csend, béke, mindenkin ott a maszk kivéve étkezéskor, a stewardessek félóránként tolják kis kocsijukat, korlátlan az ital fogyasztás ugyanis e légitársaságnál.
Most először történt hogy nem kellett másik terminálba mennünk átszálláskor, ahol Quatarban kiszálltunk, onnan indult a gép budapestre. Kisbusszal mentünk a repülőhöz, a magyarokon persze alig volt maszk, a gyerekeken se, a felnőtteken is alig, vagy lehúzva, a nyakukban viselték úgy társalogtak.
A szegény stewardessek később a gépen próbálták betartatni a szabályokat, de a magyarokkal nem ment. 5x szóltak valakire, vegye fel a maszkot, hamarosan 5. alkalommal is levette. Egyik kiabál a gép végéből a másikba maszk nélkül. Többen is az étkezéskor keletkezett szemetet ledobták a földre, a stewardessek szedegették zokszó nélkül. Esély nem volt arra, kiskocsit toljanak félóránként – a magyarok folyton nyomogatták a hivógombot s egyesével rendelték az innivalókat. Valószinű büntetésnek számit magyarországi járaton szolgálatot teljesiteni. Annyira feltűnő volt a különbség, s olyan szomorú… arra gondoltam, ha nem élek 7 éve Ázsiában, én is igy viselkednék vajon? Remélem azért nem… Az ÉN „kultúra” jött 7 év MI kultúrája után…
S itt mondok hálás köszönetet csoportunk két tagjának akik sokat segitettek elviselhetővé tenni az ottani tartózkodást, s egyikük családjának is, akik nagyon finom ételekkel láttak el.
És az ügyintézések… mivel rég külföldön élek, nem akartak adni útlevélen kivül semmit. Minden más okmányért, ami kell külföldi letelepedéshez, meg kellett küzdeni. S persze időpontfoglalás van, ami jó – HA működik a rendszer. De orbanisztán ugyanaz a NEMMŰKÖDŐ állam mint amilyen volt 7 évvel ezelőtt is. Időpontot foglalni nem lehet, a rendszer szerint hetekre nincs időpont. Odamész a helyszinre s látod hogy SEHOL de SEHOL nincs ügyfél mert SENKI de SENKI nem tud az elbaszott rendszeren időpontot foglalni… de ragaszkodnak hozzá, hogy csak időpontfoglalással lehet bemenni, s ott bent uncsizik 6 ügyintéző egész nap…. Idős néni jön, érdeklődik – kell-e időpontot foglalni előre? – Kell, kapja a választ. Hol? 1818. Ja, igen amit sose vesznek fel, és még hol lehet? www.idopontfoglalo.gov.hu – az egy emailcim? Nem, a neten van. A néni csodálkozik – s az hol van? …STB, stb… Lényeg, lepattintják.
S persze alaposan levágnak minden irat kiállitásáért. Apostille eljárásra is szükség volt, de nem derült ki a honlapokról, melyik hatóság az illetékes letelepedéskor – mert állit ki a külügy, a belügy, s a közjegyzői kamara… külügyet hivjuk, kiszervezett ügyfélszolgálat, semmről semmit nem tudnak csak annyit ismételnek hogy irásba kell mindent beadni s 30 nap múlva majd jön válasz… de inkább több. De ha nem ők az illetékesek, megszivtuk. Közjegyzői kamara állitja, amit ők kiállitanak borsos áron, az is jó lesz nekünk.
Naná hogy nem volt jó, de rengeteg pénzt lehúztak rólunk – ott azon a helyen, ami elméletileg valami „haza” féleség is lehetne vagy ilyesmi. Ahol halnod kell, mert élni ott nem lehet csak napi túlélés a cél általában. Ilyenkor arra gondolok, utoljára lopnak meg, vernek át a „hazá”-ban. Az őrült mostohamutter-földjén.
Pont egy hónapot voltunk ott.
Nem sikerült mindent elintéznünk teljesen, de majd postán utánunk érkezik, ami függőben maradt. Az ügyintézési idő 8 nap – szerintetek? Szóval bőven letelt s még akkor is rájuk kellett telefonálni. S ez egy minisztérium volt…
Kellett banki igazolás is, 50 nap alatt sem sikerült a netbankon át megoldani – akkor jött egy válasz, hogy csak orbanisztánban, bankfiókban lehet ilyet kérni a XXI. században is… Ahogy jogositványt is csak ott lehet hosszabbitani.
Szóval muszáj volt odamenni. Nekem utoljára.
Voltak nagyon kedves emberek is, az orvosok s segitőik a magáncégnél ahol a jogsi miatti orvosi vizsgálatom volt, egy kisváros anyakönyvi hivatalának vezetője aki 20 perc alatt kiadta azt az igazolást, amit Napsi szegény Budapesten 28 nap alatt se kaphatott meg, a taxis aki kivitt a reptérre s mondta szinte csak olyanokat visz mostanában, akik végleg elmennek.
Eszembe jutott az a sok sok gonoszság, amit kaptam ezen átokföldjén. S arra gondolok – igen, de kinzóink itt maradnak, mi meg szép helyeken jártunk, máshol élünk már. Viszont sok barátom él ott továbbra is – már ha azt ami ott van, életnek lehet nevezni.
Aztán végre felszállt velünk a gép, először Amszterdamba indultunk… de az már egy másik bejegyzés lesz.