Hosszú idő óta először érzem úgy, hogy jól esne írni. Van pár dolog a fejemben, amit jó lenne ilyen módon kiadni magamból. Szösszenetek jönnek csak, nem törekszem szép fogalmazásra sem, lehet, hogy nem is lesz érdekes, amit írok.
- Nem volt egyszerű az elmúlt másfél évem, és még most sem az, nem feltétlenül külső körülményekre gondolok, hanem inkább arra, amin belül megyek át. Ha meg kellene fogalmaznom, talán az “eltörtem” szó lenne jó rá, mint egy tárgy, amit leejtettek, és próbálja magának újra összerakni a darabjait. Vagy talán inkább beleugrani egy olvasztóba, és valami újat formálni ahelyett, hogy összeragasztgatná a darabokat. Ez nem egy egyszerű menet, és nem is örömteli. Egyedül nem is tudnám megcsinálni. Ha nem kapnék fentről segítséget és útmutatást, nem menne. Ez most egy ilyen időszak, nem tudom, meddig tart még. Talán már kifelé jövök belőle, sok mindent le tudtam tenni és zárni, mert sok konfliktus és megoldatlan dolog a felszínre jött.
- A munkahelyen is sokmindent tanulok. Az amerikai kolléganőmről rendszeresen szó esik itt a blogon, ő már nem az első pszichopata, akivel összehozott a sors, és minden nap tanít arra, hogyan védjem aktívan önmagam. Nem félek tőle, nem is haragszom rá, de őszinte leszek, néha, ha rám próbál akaszkodni, mint egy pióca, még rendkívül irritál. De szerencsére egyre ritkábban teszi ezt, és én egyre nagyobb távolságot tudok tőle tartani annak ellenére, hogy közvetlenül mögöttem ül (a székeink az irodában összeérnek). A héten már elértem azt, hogy 3 napig nem is szólt hozzám köszönésen kívül, és ez hatalmas előrelépés. Megtanított arra, hogy mindig legyek résen, és ne azt nézzem, amit mond, hanem lássak mögé, hogy miért mondja. Már nem a szavait látom, hanem a mögöttes szándékot, és szerencsére, talán épp emiatt, kerül már. Aztán ki tudja, még nem ért véget a tanév, lehet, hogy csak pihen, és újra próbálkozik majd, figyelnem kell továbbra is. Szerencsére mindenki látja már a munkahelyen, hogy valami nincs rendben vele, mindenkinek volt már negatív tapasztalata, és a nagyfőnök srác is rájött, hogy egy manipulátorral áll szemben.
- Más, de még mindig az irodából: a dél-afrikai kollégám mondott egyik nap valamit, amikor ebédszünetben beszélgettünk többen, és ez valahogy nagyon megmaradt. Az indiai kollégám egy lehetséges 3. világháború kitöréséről beszélt, és kérdezte, hogy szerintünk ennek mennyi az esélye. A dél-afrikai kollégám erre annyit mondott, hogy “De ugye tudod, hogy mind meghalunk egyszer, ugye?”. Ez a mondata sokszor feldereng a gondolataim között. Valahogy olyan világos és egyértelmű volt, ahogy mondta. Nem volt benne semmi félelem, csak egy egyszerű kérdést tett fel.
- Sokat hallgatom reggelente Chong An Sunim zen mestert, nagyon megörültem, amikor láttam, hogy van youtube csatornája, amire rendszeresen tölt fel videókat. Reggel szoktam hallgatni őt, van úgy egy órám 6 és 7 között, amikor még csak én vagyok ébren, és abból kb fél órát egy helyiségben töltök, amikor vasalok és készülődöm.
Az egyik válasza, amit egy kérdezőnek adott, kapcsolódik is az előző bekezdéshez: “Ha félsz a haláltól, akkor félsz az élettől is.”
Én még egyértelműen félek a haláltól, nem akarok úgy tenni, mint aki nem. Csak azért írom le ezeket a gondolatokat, mert mégis valahogyan segítenek elfogadni a fizikai halál tényét és természetes mivoltát.
- Tegnap valahogy nagyon hálás lettem azért, hogy óvodában tanítok. Ott kezdődött, hogy rájöttem, hogy ülhetek a földön a gyerekek között, ha olyan feladat van éppen, és hogy ez mennyire jó. Aztán meg egyszer csak nagyon büszke lettem rájuk, olyan ügyesen csináltak végig egy feladatot. Kimentünk a suli játszóterére, de előtte párba állítottam őket, és kaptak egy listát, amin a játszótéren lévő tárgyak és növények egy-egy részletének fényképei voltak. Az volt a feladat, hogy találják meg a listán lévő dolgokat, és pipálják ki a listán a megfelelő oszlopban: élő vagy élettelen. Ügyesen megvártak a terem előtt, majd a lépcső alján, pedig harmincan vannak, és alapesetben húszfelé szaladnának. Most is nagyon izgatottak voltak a verseny miatt, kb egyhelyben toporogtak, hogy mikor lehet már indulni, de mégis megvártak. Elrejtettem egy kis tehénke bábot is a játszótéren, előtte csináltam egy rövid videót, amit lejátszottam a gyerekeknek még a teremben, és a videón látszott, hogy a tehénke megszökött és elrejtőzött a játszótéren. Mivel báb, így elég hihetőre sikeredett a videó, tényleg úgy tűnt, mintha elfutott volna és rejtekhelyet keresne. Minden kis két fős csapat megtalálta végül a dolgokat (rózsaszín csúszda, sárga virág, levél, kőkocka, stb), kivéve a tehénkét, de egy kis irányba igazítással ő is meglett, egy bokorban rejtőzött el. Videó:
- Nagyon szeretem a gyerekeket a csoportomban. 5 és 6 évesek, és olyan gyönyörű, fényes a tekintetük még. Arra jöttem rá tegnap, hogy ami a szemükben van, az az örömteli fény, az valójában maga az Élet. Ők még kis fénysugarak, nem halványította el őket még semmi, olyan örömmel és játékossággal élnek meg mindent. Ők még közel vannak a forráshoz, és sugározzák magukból a fényt. A kislányok sokszor jönnek oda hozzám csak úgy megölelni, vagy ha valami rövid mesét nézünk, és leülök a földre, akkor rám telepednek, mint egy fotelra, sokszor hárman egyszerre. Aki középen ül, annak még háttámlája is van, a másik kettő a lábaimon egyensúlyoz, a többiek meg mellém ülnek és nekem dőlnek. Nagyon aranyosak, és nagyon viccesek is egyébként, van már kis humoruk és szeretnek nevettetni.
- Sok felnőtt szempárt látok, amiből már eltűnt a csillogás. Fel is írtam egyszer magamnak jegyzetben, mert kerestem rá a választ, hogy “Hová tűnik a csillogás a szemekből?”. Erre is Chong An Sunim egyik beszélgetéséből kaptam meg a választ:
“A lélek imperatívuszát, a belső felszólítást nem lehet sokáig elfojtani. Nem lehet sokáig pótcselekvésekkel mímelni. Hanem vagy arra az útra lépsz, amelyben hiszel, és azokkal társulsz, akikben bízol, vagy a lélek elveszejti önmagát. Mit szeretnél?”
Nem szokott ilyen erősen fogalmazni, és ez, amit mondott, megrendítően hatott rám. Valóban eljöhet az a pillanat, amikor túl késő? Ha az eltűnt csillogásra gondolok, akkor tudom, hogy a válasz: igen.
Most ez minden, ami eszembe jutott, és tényleg jól esett leírni, így kevésbé kavarognak a gondolatok a fejemben. Folytatom, amit most félbeszakítottam, amikor elkezdtem írni a bejegyzést: visszatérek a krumplipüré készítéshez. Nagyon ritkán főzök itt, de most krumplipüré lesz párolt káposztával, mert azt mindketten nagyon szeretjük, és egyikünk majd vesz és eszik hozzá rántott csirkét is. 🙂