WARNING: Hosszú és unalmas bejegyzés következik az óvodáról, ahol dolgozom, csak saját felelősségre olvassátok. 🙂
Az előző bejegyzésben már sok szó esett a munkahelyemről, de írok akkor még pár dolgot hozzá, hogy egy helyen legyen minden. Szóval miután visszaköltöztünk Thaiföldre, úgy gondoltam, jobb lesz oviban elhelyezkedni, picikéket tanítani és nem kamaszokat, mert velük nagyon nehéz volt, nem szerettek tanulni, nem figyeltek, sokat kellett fegyelmeznem őket szóban, de nem sokat ért, meg valahol meg is értettem őket, emlékszem a kamaszkoromra, én is inkább dumáltam meg röhögcséltem a barátnőimmel azokon az órákon, ahol nem volt szigorú a tanár.
Szóval ezúttal ovikat kerestem, és ez a hely, ahol most dolgozom, ovi és általános iskola egyben. Kb 400 gyerek van, kiscsoport, középső, nagycsoport + általános iskola 1-6 osztályok. Három-három csoport van minden ovis szinten, csoportonként 30 gyerek. Én a főnöknőmmel és a dél-afrikai férfi kollégámmal osztozom a nagycsoportosok tanításán, enyémek a kis tulipán gyerekek, azaz a tulipán csoportban harminc kis öt- és hatéves. Szeretem őket nagyon, igazi kis egyéniségek, legtöbbjük nagyon energikus, de a visszafogottabb gyerekeknek is sok a mondanivalója. Mindig történik valami érdekes, amit óra közben meg kell velem osztani, ki kivel nem barát már, vagy milyen kapcsolatok jöttek rendbe, milyen új játékot kaptak, ki éhes, ki szomjas, kinek kell wc-re menni, kit ütött meg az egyik rossz kisfiú, kinek lépett rá a könyvére a másik, ilyenkor persze igazságot kell tennem. A két vitás felet odahívom egymáshoz, majd kezdődik a tárgyalás.
- Mondd légyszi, hogy bocsánat.
- Bocsánat.
- (Másik gyerekhez fordulva) Rendben?
- Rendben.
Nem mindig ilyen egyszerű, a legverekedősebb kisfiú szóban a világért sem kérne bocsánatot, de ötödik kérésre mondjuk felemeli a kis kezeit és összeteszi a tenyereit a mellkasa előtt. Ez itt a köszönésnél használatos mozdulat, de megköszönni is szoktak így dolgokat, és ezek szerint bocsánatkérést is jelenthet, mert a sértett fél a múltkor elfogadta.
Van egy kislány, akinek az anyukája thai, az apukája amerikai, vele nagyon jóban vagyok, ő szolgáltatja nekem az infókat. Amikor pl. a táblára írok, jön utána a fülembe súgni, hogy a 30 másodperc alatt, amíg előre figyeltem, mi történt a hátam mögött, ki kinek húzta meg a haját.
Egyébként félkörben ülnek a földön a gyerekek arccal a tábla felé és felém, aztán ez a félkör vagy tartható, vagy nem, kb 5 perc után oszladozni kezd. Vannak olyan napok, amikor délelőtt egy órát vagyok velük és délután is egyet, meg olyanok, amikor délelőtt egyhuzamban másfelet, aztán délután egyet. Ez nem tűnik soknak, de konkrétan angoltanítás folyik, minden héten új tananyaggal, témával, szavakkal. Ilyen kicsi gyerekek még nagyon nehezen figyelnek ennyi ideig, mennének játszani, rohangálni, felfedezni. Délutánonként meg olvasni, írni tanulnak, 3 betűs alap angol szavakat már simán elolvasnak, van egy speciális, olvasásra, írásra tanító könyv, amit használunk. Thaiul ugyanez megy, írás, olvasás, számolás. Néztem is nagyot, amikor láttam a thai tanárnő miket ír a táblára, legutóbb valami hasonlót láttam: (15 + 7) + 3 =
Gondolom nemsokára jön többféle művelet is, és arra gyakorolnak a zárójellel. 5 évesen… Kínai nyelvóráik is vannak, szóval az egész napjuk úgy néz ki, hogy 8-ra bejönnek, 9-től óráik vannak az osztályteremben 11.30-ig kb, aztán ebéd, aztán kis játék 1-ig, mert a nagycsoportosok már nem alszanak ebéd után. 1-kor jövök én az egyórás olvasás-írással, és még utánam is vannak óráik 15.30-ig. Aztán hetente 2x még suli utáni foglalkozás 16.30-ig. Most gondoljatok bele… És ugyanez a menetrend kiscsoportban és középsőben is, csak ott ebéd után alszanak 2 órát, és du. 2-kor tanulnak csak újra. A napjuk nagy része a légkondis osztályteremben telik, ahol az enyémeknek vannak már kis padsoraik és egy terület, ahol velem ülnek a földön, amikor tanulunk. De sokszor az én óráimon is az asztalaiknál ülnek, amikor a könyvbe és a munkafüzetbe (!!!) kell írniuk.
Heti 1x úszni tanulnak, ez viszont tök jó, imádják, és nagyon vicces kis úszódresszeik meg köntöseik vannak. Unikornis szarv a köntös kapucniján, kis hableányos, szuperhősös, komplett méhecske jelmezes fürdőruhák, minden, amit el tudtok képzelni. A lányok hajbavalóit is irigylem, mindenféle vicces dolgot tesznek a hajukba, csillogó villogó pónikat, hajráfot rajta két rugón egy-egy mikulással, szivárvány színű unikornis szarvat csatként. Néhányat szívesen hordanék én is, csak engem kinevetnének érte. 🙂 A múltkor a szivárvány színű kis szarvat megkaptam kölcsön az egyik kislánytól, viccből betettem a hajamba az irodában, de volt olyan kolléganőm, aki nem tudta eldönteni, hogy viccelek, vagy nem, és csak furán nézett. Kilencen vagyunk egyébként az irodában, majd picit írok erről is.
Visszatérve az osztályteremre: 9-től 11-ig kell ott lennem délelőtt, ezt az időt nem tanítom végig, de ott vagyok bent akkor is, ha nincs órám. Van egy thai tanárnő, akivel együtt visszük a csoportot, ő nem tud angolul, de kedves egyébként, csak nem nagyon tudunk kommunikálni. Nem szigorú a gyerekekkel, ahogy én sem, így a mi csoportunk hangosabb, mint a többi, de én ezt őszintén nem bánom. Annyira szükségük lenne a gyerekeknek ilyen korban még arra, hogy csak gyerekek legyenek, úgyis jön majd a kötelező iskola sok-sok évig, aztán a felnőttkor, most komolyan, mi értelme már ilyen korán tanulásra fogni őket? Látni rajtuk, hogy rohangálnának, hogy tele vannak energiával, és nagy erőfeszítésbe telik nekem is, hogy az órám idejére valamennyire féken tartsam őket, de egy bizonyos szintnél nem is vagyok hajlandó szigorúbb lenni, én nem járok körbe, mint a főnöknőm, és nem csittegem le folyamatosan őket, ha kicsit beszélgetnek a mellettük ülővel. Ez persze el tud fajulni és hirtelen óriási lárma kerekedhet, de azért az sem kezelhetetlen, csak elég nagy tud lenni a káosz, azt emberi hang már nem tudja túlkiabálni. Olyankor valami ugrálós vagy táncolós videó kell, amire kitombolhatják magukat. De persze néhányan ilyenkor úgy döntenek, hogy inkább jobb üldögélni, és még véletlenül sem akkor vezetik le a plusz energiájukat, amikor van rá lehetőség, hanem tartogatják olyankorra, amikor nem lehet. 😀
11-kor aztán átmegyek a tanárokkal közös irodába, és délután is már ott lehetek, a délutáni órám után már nem kell a gyerekek termében maradnom. De minden nap elrepül egyébként, annyit kell készülni. Nem is az elméleti részére, hanem mert mivel próbáljuk azért élvezhetővé tenni az órákat, sok kézműves dolgot csinálunk, meg képes kártyákat nyomtatunk az új szavakhoz, így sok a vagdosás, ragasztás, stb. Meg heti két napon a délelőtti foglalkozás az ilyen tudomány-technológia-matek témakörbe kell, hogy essen, ilyenkor 6 csoportra osztom a 30 ovist, és egy-egy csoport más-más tevékenységgel foglalkozik 15 percig, aztán forgás van, új tevékenység. Ehhez össze kell készítenem 6 különböző tevékenységhez dolgokat, ezek között van mondjuk legó, amit ha egymásra raksz, ki tudsz rakni egy képet mondjuk egy állatról, aminek a darabjait a legó oldalára ragasztottam. Mármint nem az állat darabjait, hanem egy kinyomtatott képét. 🙂 Meg vannak egyéb ügyességi dolgok is, alakzatok építése gyurmából és pálcikából, színezés, stb. Variálnom is kell a dolgokat, nem csinálhatják ugyanazt minden héten. Pedig a gyurmával meg a legóval tök jól elvannak egyébként, ha nem adnék hozzá semmi plusz dolgot, akkor is kreatív kis alkotásokat produkálnának.
Pont ezért nagyon sajnálom, hogy ennyire kötöttek a tevékenységek, és ezért vállaltam el a suli utáni művészeti klubot keddenként, arról azt gondoltam, talán végre a kreativitásról szól, de kiderült, hogy ugyanez, csak pepitában. Akkor ment el a kedvem végleg, amikor a főnököm arról kezdett beszélni, hogy a művészeti klubban mennyire fontos a fegyelmezés, hogy a szülők ne azt lássák, hogy a gyerekeik rohangálnak a teremben, amikor értük jönnek. 16.30-kor, egy teljes tanítási nap után, aha, oké. És ebben a klubban ráadásul 3 évesekkel foglalkoztam. Ne azt lássák, hogy rohangálnak a 3 évesek egy 8 órás, majdnem teljesen végigült tanítási nap után. És kérte, hogy mutassak eredményeket, állítsuk ki a gyerekek által készített műveket valahova a suliban, hogy mindenki láthassa. (Ezek a művek nem is szabadon készített alkotások, hanem előre eltervezett dolgok, képek, aminek a darabjait ők ragasztják össze, kinyomtatott rajzok, amiket kiszíneznek.) Azt is kérte, hogy legyen akadémikus a megközelítés, minden alkotás mögött legyen egy sztori, egy mese új szavakkal, amit aztán a gyerekek az alkotáshoz kötnek, tehát ne arról szóljon, amit készítenek, hanem ami körülötte van. És legyen a gyerekekről videó, afféle interjú, ahol elmondják, mit tanultak, és ez adásként menjen majd a suli falára szerelt monitoron. Na, itt aztán menekülőre fogtam, mondtam a közvetlen főnökömnek is és az eggyel felette álló pasinak, a külföldi tanárok vezetőjének is, hogy ez nem művészeti klub, és én nem tudok tökéletes órákat tartani, ahogy ők elvárnák. A művészeti klub pont a kreativitásról, szabadságról kellene, hogy szóljon, de itt még ez is kötött keretek között folyik. Plusz pénz járt volna érte, de nekem ez nem ér meg semennyit. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjak, de mondtam, hogy meghoztam a döntést, és ezen már nem változtatok.
A főnökeimről itt most nem írok külön túl sokat. Már így is sok az unalmas infó. 🙂 Nagyjából velem egyidősek, a közvetlen főnöknőm egy tőlem fiatalabb csaj, és az egész iskolában dolgozó külföldi tanárok (kb 16-an vagyunk összesen) főnöke egy szintén harmincas pasi, aki már vagy 10 éve ebben a suliban dolgozik.
Szó volt a figyelmeztetésről az előző bejegyzésben, a képről, amit láttam a közvetlen főnöknőmről meditáció közben, amiért egyébként nagyon hálás vagyok. Mert bár az elején szimpi volt, sajnos kiderült, hogy ez esetben az első benyomás nem volt megbízható. Nagyon kell figyelnem minden hátsó indítékára, hogy mit mond, de ehelyett mit akar valójában, hogyan próbál manipulálni. És sajnos nem bízhatok meg benne, valamint valódi segítséget sem kapok. Van egy kisfiú a csoportomban, aki nehezen kezelhető, sokszor rájön a verekedhetnék, és olyankor az egész órának lőttek, senki nem akar a közelében ülni, bomlik a félkör, sikítozás, futkosás, üldözés van. Próbálom megtalálni a kulcsot ehhez a kisfiúhoz, mert hol vigyorral az arcán fojtogat valakit éppen, hol nyugodtan színezget, szóval nem egy kiszámítható gyerek, de néha tud kifejezetten kedves is lenni. Amikor arról volt szó az irodában, hogy az egyik suli utáni foglalkozásra hogyan osszuk be csoportokba a gyerekeket, kértem a főnöknőmet és a közvetlen kollégámat, hogy a felzárkóztató csoportot (ahova a nehezebben tanuló gyerekek kerülnek) ne én kapjam, mert abban van ez a kisfiú, és tök nagy segítség lenne tőlük, ha valamelyikük ezt a csoportot tanítaná (heti 1 órát), és nem én kapnám őket. Mondtam, hogy elkélne egy új nézőpont, hátha ők megtalálják a kulcsot, hogyan lehet kezelni ezt a fiút. (A főnöknőmtől már kértem párszor segítséget vele kapcsolatban, akkor annyit mondott, hogy amikor ő tanította tavaly, akkor összebarátkoztak, és ha rosszalkodott, rákacsintott, és azt mondta, ugye barátok vagyunk, és nem rosszalkodsz, és akkor rendbe is jött minden. Tapasztalataim szerint ez a módszer nem működik, most erről többet nem írok.)
A csoportok felosztásánál persze sem a főnöknőm, sem a pasi kollégám nem akarta a nehezen kezelhető gyerekeket, és mivel én vagyok az újonc, megkaptam őket. A kérésem nem hatotta meg egyiküket sem, és ezt a kommentárt kaptam a főnöknőmtől: „Ó, hát te tényleg ENNYIRE utálod azt a kisfiút, hogy már nem is vagy hajlandó egy csoportban lenni vele?” Ez így össze is fogalja a főnökömmel való viszonyomat, amit most már próbálok olyanná formálni, hogy a lehető legkevesebbet kommunikáljunk, csak hát mellette ülök. De inkább többet bent maradok a termemben a gyerekekkel, mert ők akármennyire elevenek, nagyon viccesek és cukik tudnak lenni, tényleg igazi kis egyéniségek, megszerettem őket nagyon. Ők is szeretnek engem szerintem, ha nézünk vmi dalocskát vagy kisfilmet a tv-ben, akkor engem használnak kanapénak, ha leülök a földre, öten próbálnak rám telepedni egyszerre. Nem bántam meg, hogy ovit választottam ez alkalommal, de azért fárasztó, talán főleg azért, mert a tanítási rendszeren változtatni nem tudok, és ez lelkileg kimerít. De pont ezért próbálom hagyni gyereknek is lenni őket. Hát, most ennyi, szerintem megírtam, ami így lecsapódott bennem az elmúlt 2 hónapban.
Holnap jön a megérdemelt kis nyaralásunk, már nagyon várom! Még csak egyszer jutottunk le a tengerpartra itt, akkor csak 2 órára, de most 3 teljes napot ott leszünk! Juhé!