Nos, mint korábban említettem, szeretünk lemenni a Pandawa beachre s ott apálykor a felszinre kerülő korallzátonyokon sétálni… a helyiek tengeri sünre vadásznak ilyenkor
vagy horgásznak. Mi az élővilágot csodáljuk. Szinte mindig van valami különlegesség.
Rejtőzködő itteni tengeri csillagok,
magát moszatnak álcázó rák,
csigaházak…
Egyik nap már visszafelé sétáltunk, mikor egy kicsi vizmaradványban egy nagyobb halat vettünk észre – még élt, de látható volt, a dagály mire ideér, kiszárad. Sajnos nem kaphattam fel hogy vigyem a tengerhez, mert tüskéi voltak, a testéhez hátrasimulva de nem volt kétségem afelől ha megfogom, a tüskék veszélyesek lehetnek.
Így kerestem valamit a zátonyon, de csak egy vastagabb bot volt, amit találtam. Óvatosan próbáltam a tüskés hal alá nyulni vele s felemelni, hátha megtalálom az egyensúlyt. Gyönyörű nagy szemei voltak a halnak. Ahogy alányultam s kezdtem felemelni, egyszercsak megijedt már a levegőben s felfújta magát, az egyensúlynak annyi volt, vissza kellett helyeznem. De már a tócsa túl kicsi volt. A felfújásnak vége lett, s nemsokára szegény halnak is. Nem mozdult többet. Nem tudtam rajta segíteni. Azóta viszek magammal egy nagyobb zacskót, hogy abba tegyem ha találok még egyszer nagyobb halat ilyen helyzetben.
Itthon néztünk utána, milyen hal lehetett, s megtaláltuk – a világ legmérgezőbb, a gömbhalnál is mérgezőbb hala volt, egy Sünhal. Jámbor, barátságos, de ha veszélyben érzi magát felfújódik, s kimereszti halálos tüskéit. Mérge a legerősebb a tengeri halak között.
Annyira sajnálom hogy nem tudtam rajta segíteni. Napsi máskor közelébe nem engedne a veszélyes tengeri állatoknak, de most ennél a halnál, látva hogy élete van veszélyben, hagyta tegyem amit tudok, látta óvatos vagyok.
Remélem, legközelebb tudok segiteni ha bajba jutott halat látok. Nagyon szép hal volt, kár hogy megijedt… talán sikerült volna ha nem fújja fel magát.