Penangi szállásunktól nem messze, busszal 15 percnyi távolságra van egy pillangó park. Egy óriási épületet képzeljetek el, aminek üveg a teteje és egy hatalmas kert van belül. A megálmodójáról annyit tudtunk meg, hogy Davidnek hívják, és az is kiderült, hogy nemrég, kb. egy éve nyitott meg a park. Kétszer is ellátogattunk oda, mert annyira jól éreztük magunkat ebben a varázslatos pillangóvilágban. Ahogy beléptünk, máris a kertben találtuk magunkat, és pillangók repkedtek a fejünk felett. Kicsik, nagyok, színesek, fekete-fehérek.
Néhányan a nekik kitett virágokból lakmároztak boldogan.
Az éjjeli lepkék leveleken pihentek, az ő szárnyuk vastagabb, bársonyosabb, mint a pillangóké. Ő itt Malajzia nemzeti lepkéje, a szárnyaira mintha zöld falevelek lennének festve, a napfényben csillognak is, és zöldből türkizesre váltanak. Egyet láttunk enni is, amíg a társai aludtak. Úgy repkedett, mint egy kolibri, sűrűn csapdosva a szárnyaival egy helyben tudta tartani magát a levegőben a virág előtt. Itt a képen épp leszállt, de aztán a súlyával le is szakította a virágot. 🙂
Egy másik nagy éjjeli lepke alsó szárnyai élénk citromsárgák voltak. Nagyok ők egyébként, a tenyeremen szerintem nem férnének el, és nekem viszonylag nagy a kezem.
A páratartalom magas volt odabent, mindkettőnkről folyt a víz. Vannak bent kis, természetes szökőkutak, csobogók, vízesések, öntözik is folyamatosan a gazdag növényzetet egy központi rendszerről, minden nagyon modern és szervezett. Vannak tematikus részek, például a sáskákat bemutató tér. Ha az ember nem tudná, mit kell keresni, nem is biztos, hogy megtalálná őket a növényeken, olyan ügyesen rejtőznek. A vándorló levél nevű rovarok egy az egyben úgy néznek ki, mint egy levél, még kis elszáradt részük is van, hogy a lehető legélethűbbek legyenek.
Hát nem hihetetlen? Egyiküket a kezembe vehettem, egy lány, aki a parkban dolgozik, éppen velük tartott bemutatót. Nagyon könnyű volt a rovarka a mérete ellenére, és óvatosan mozgott, a kis mellső lábaival kalimpálva kereste, hogy merre mehet tovább. A fákon még a levelek mozgását is utánozzák, úgy ringatják a testüket előre-hátra, mintha fújná őket a szél. Eszméletlen. 🙂 Nagyon tudnak engem lelkesíteni az ilyen természeti csodák, nem megyek most abba bele, hogy honnan tudja, hogy hogyan mozog a levél és hogy neki azt kell csinálni, meg hogy hogyan alakulhat ki egy ilyen külső „véletlenszerűen”, mert az hosszú gondolatmenet lenne. 🙂 Egyszerűen csak lenyűgöz, hogy létezik ilyen.
A másik hasonló rovar, amit közelről is megnézhettünk, a botsáska.
Ő amikor a fán lóg, a végtagjait maga mellé szorítja, hogy úgy nézzen ki tényleg, mint egy ág. Tisztában van vele, hogy nem nyújthatja csak úgy ki oldalra a lábait, mint itt a képen, hogy nézne már az ki. A középső lábaival kapaszkodik, a felső kettőt magasba emeli, az alsó kettőt odaszorítja a testéhez. Mennyire cuki már. 🙂
Nem teszek fel képet arról, amikor a növényeken lógnak, mert egyáltalán nem látszanak. 🙂
Láttunk gekkókat, sárkánygyíkokat, óriás gyíkot, kígyókat, békákat, teknősöket, skorpiókat, pókokat is. A tarantella pókot kézbe is lehetett volna venni, de nem vállaltuk be, mert bár ez a fajta épp békés volt, na de azért mégis..
Itt egy kis hátmasszás. Nagyon szigorúan néztek ránk egyébként, meg büszkén fel is tartották a fejüket végig. Vicces látvány volt, nemkívánatos vendégeknek éreztük magunkat. 🙂
Ez a felettébb vidám teremtmény itt a Pacman béka, aki magányosan tengette napjait a terráriumban, habár a szomszéd lakosztályban ott volt mellette még egy ugyanilyen, de a kiírásból kiderült, hogy gyakran megeszik egymást, szóval lehet, hogy mindenkinek jobb ez így. Két Pacman béka egy csárdában nem fér meg.
Volt egy béka, akit sajnos nem tudtam lencsevégre kapni, pedig az elnevezése alapján biztosan nagyon esztétikusan nézhetett ki. Nem voltak vele túl kedvesek a névadói, bár ő valószínűleg nem tudja, hogy hívják a háta mögött. Szegény.
Sok érdekes növényt is láttunk, például ezt a kancsó alakút, ami olyan, mintha egy kalapos hölgy szoknyában nézne a távolba.
Nade vissza a pillangókhoz. Volt egy kedvencünk, amelyik a szárnyait összezárva úgy nézett ki, mint egy száraz falevél,
de aztán amikor kitárta a szárnyait, láthattuk a csodás kék és narancs színeit. A napfényben gyönyörűen csillogott a kékje.
Közel engedett minket, hagyta magát fényképezni.
Ja közben el is felejtettem kifejteni, miért ezt a címet adtam a bejegyzésnek. Első nap ránk szállt egy-egy pillangó pár másodpercre, vagy akár percekre, szeretik az élénk színeket, és Gy. sárga pólóban volt. Nekem a kezemre szállt egy, egy másik pedig felkéredzkedett a földről, ő már nagyon szomjas lehetett és gyenge, rátettem egy odakészített ananászszeletre és magához is tért.
Második nap Gy. piros pólót vett fel, és az előző látogatás élményeiből tanulva már próbálta rávezetni is a pillangókat, hogy szálljanak rá a vállára. Úgyhogy folyamatosan azt hallottam magam mellől mély hangon, hogy „szép piros virág vagyok”, „gyönyörű piros virág vagyok”. 😀
Nem tudom, ha esetleg valaki tudott magyarul körülöttünk, mit szólt, de valószínűleg ha tudott is, inkább csendben maradt és hagyta érvényesülni a szép piros, szakállas virágot. 😀
Egy adott időpontban szabadon is engedhettünk aznap kikelt pillangókat, megnézhettük a bábjaikat is. Ez itt egy arany színű báb, maga a burok átlátszó, belül a pillangó színe ilyen. Ezzel jelzi az állatoknak, amik esetleg meg akarják enni, hogy mérgező. Valódi arany volt a színe, mint egy kis ékszer.
Ez itt pedig egy nagyobb, zöld báb, belül benne lapul a készülő pillangó.
Azt tudtátok, hogy amikor a hernyó bebábozódik, gyakorlatilag feloldódik a bábban? Egy massza lesz belőle, amiből aztán kialakul a pillangó, teljesen újjáépülve a folyadékból. Végeztek kísérleteket a Georgetown Egyetemen Washingtonban, az egyik lepke hernyóit sokkhatásnak tették ki, amikor egy bizonyos szagot (etil-acetát) megéreztek. Kisebb elektrosokkot alkalmaztak rajtuk, így a hernyók kerülték később ezt a szagot, megtanulták, hogy nem ajánlatos a közelébe menni. Ami nagyon érdekes, hogy ezek a hernyók a bebábozódás után, lepkeként kikelve is emlékeztek a hernyókori létük viszontagságaira, és még mindig kerülték ezt a bizonyos szagot. Szóval annak ellenére, hogy masszává váltak a bábban, az emlékeik megmaradtak. Hihetetlen, nem? Nem is nagyon tudnak rá magyarázatot találni egyelőre.
Visszatérve a szabadon engedésre, ő itt az egyik frissen kikelt lepke. A szemei mintha fekete gombszemek lettek volna, a testéhez képest hatalmasak.
Mondta a lány, aki a programot vezette, hogy reggel szabadon engedtek egy Atlaszlepkét, és nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan néz ki élőben, mert sokat olvastam róla, de a kertben nem találtuk meg. Mikor megkérdeztem, hol láthatnék egyet, mondták, hogy a benti részen, ahol a fejlődésüket mutatják be egy kiállítás keretében, láthatok egy kifejlett példányt. Az Atlaszlepke a világ legnagyobb lepkéje, a szárnyai fesztávolsága 30 cm is lehet. A szárnyak két felső sarkában a mintázata olyan, mintha kígyófej lenne ráfestve, ezzel el tudja ijeszteni a ragadozókat. Csak egy-két hétig él, nincsen szája, így nem is táplálkozik már lepkeként.
Bent megtaláltuk, percekig bámultuk, annyira szép és tekintélyt parancsoló. A kép nem adja át a méretét, de ha mondjuk az orromra szállna, simán betakarná az arcom. Gyönyörű kis antennái vannak, ezek segítenek neki bemérni a lehetséges párjelölteket, hogy gondoskodhasson az utódokról a rövid élete során. Nagyon szép, bársonyos szárnyai vannak és 4 háromszög rajtuk áttetsző, füstüveg-szerű.
Nagy élmény volt látni, a második látogatásunk végén sikerült, nagyon örültem, hogy még ha csak az üveg túlsó oldaláról is, de megcsodálhattam ezt a hihetetlen teremtményt.
Az épület ezen részében sok-sok érdekes infó volt, minden fejlődési fázisról tanulhattunk valamit, voltak igazi pillangó tojások, bábok, mikroszkópban is láthattuk őket, meg aztán felnagyítva is, műanyagból megformázva. Voltak interaktív foglalkozások, érintőképernyős játékok és vetítés egy moziteremben. Nagyon érdekes volt. Ott fényképeztem pl. ezt a leírást, ami egy olyan pillangóról szól, aki utánozza két másik társát megjelenésben és viselkedésben is. Elsőként jöjjön az utánozós pillangó fényképe,
ők pedig jobb oldalon az „eredetiek”.
Amin ledöbbentem, hogy nemcsak úgy néz ki, hanem úgy is repül, mint ők. Tehát nem a fajtájára jellemző izgága mozgást végzi, amikor táplálkozni indul és a virágok fölött repked, hanem kecsesen szálldogál. Mindezt azért, mert az általa utánozott pillangók mérgezőek, és így nem esnek áldozatul a ragadozóknak. Ezt használja ki, és ezért tesz úgy, mintha ő is közülük való lenne. De honnan tudja, hogyan kell „úgy” repülni? 🙂
Fényképeztem még nagyon sokat, de már csak pár képet teszek fel ide. Például egy szárnyat, amit egy sziklán találtam, és ami gyönyörűen váltott feketéből kékbe a napsütésben. A kék rész, ha nem esik rá fény, akkor teljesen fekete.
Próbáltam közelről is fotózni, de mivel a fényképezőgépem sajnos nincs nálam a mostani utunkon, csak telefonnal tudtam. Van ilyen kis nagyító lencsém, amit a telefon kamerájára lehet applikálni, azzal némileg el tudtam kapni a kis puha pikkelyeket, amik a szárnyat fedik. Felteszek két képet, hátha látszik valami. Sajnos kicsit homályosak lettek.
És akkor a teljesség igénye nélkül még pár kép, amiket fotóztam. Az első egy ananászt szürcsölgető pillangó.
Ő pedig egy nagyobb lepke, akinek gyönyörű a mintázata alulról.
Ez a fekete-fehér hatalmas lepke pedig éppen aludt egy ágon.
És végül a kertből egy részlet.
Remélem, át tudtam adni valamennyire a hely hangulatát és az élményeinket. Nagyon megszerettük ezt a pillangókertet, olyan békés és mesebeli a hangulata. Szerintem sohasem tudnám megunni. Csodás dolog, hogy valaki álma így megvalósulhatott, és ezzel sokaknak örömet okoz. Észrevettem, hogy a bent sétálgató emberek mennyit mosolyognak.
A pillangók mosolyt varázsolnak mindenki arcára. 🙂