Szuper helyen vagyunk most, közel az óceán, 10 perces robogózás csak az út az egyik barátságos kis tengerpartra, ahová gyakran járunk, szinte minden nap. Amikor először körbenéztünk a kis falunkban, nem gondoltuk, hogy több olyan partszakasz is lesz majd, ahol lehet úszni és snorkelezni, mert mindenhol kis halászbárkák parkoltak a homokon, nem igazán volt köztük hely bemenni a vízbe, és nem is tűnt úgy, hogy járnak oda le emberek úszni. Aztán később kikérdeztük az ittenieket, meg a szomszédainkat is, akik egy héttel előttünk érkeztek, és kiderült, hogy több olyan tengerparti rész is van, ahová érdemes lemenni. Nagyrészt kavicsosak, kövesek, olykor sziklásak a partok, de találtunk már finom homokkal borított részt is. A különlegessége minden partszakasznak errefelé, hogy sötét színű, leginkább fekete. A kövek, kavicsok, még a homok is.
Ez az Agung vulkán kitörése miatt lett így, a kitörő láva és kőzettörmelék elborította a partokat, legutóbb 1963-64-ben, amikor a vulkán 8-10 kilométer magasságba lőtte fel a füstöt és törmeléket. Kapcsolódik ehhez a kitöréshez egy csodás eset is, amit elképzelhető, hogy Gy. már megírt a blogba. A vulkán a balinézek legszentebb hegye, 1000 méter magasságban építettek rá egy templomegyüttest nagyon nagyon rég, pontosan nem tudni mikor, de az építkezési stílusból úgy gondolják, akár 2000 éves is lehet az épületegyüttes alapja. A komplexum 23 templomból áll, és a neve Pura Besakih. Ez Balin a hindu vallás legfontosabb és legszentebb helye. 1963-ban épp egy 100 évente elvégezendő szertartásnak jött el az ideje, amelyet a világ megtisztításáért és megmentéséért végeznek. A vulkán kitörésekor a bent imádkozó emberek nem menekültek, nem mentették az életüket. A hitük mindennél erősebb volt, fontosabbnak tartották, hogy az imádkozási szertartást végigcsinálják. A kitörés lerobbantott a hegy tetejéről 100 méternyit, és a láva 7 km-en át folyt felégetve mindent maga után. A templomot és a benne imádkozó embereket viszont elkerülte, volt, ahol csak méterekkel. A balinézek csodaként tartják számon az esetet.
Visszatérve az óceánhoz.. A partról, ahol a legtöbbet vagyunk, egy sziklás, korallos víz alatti világba lehet beúszni. Amikor apály van, csak nehézkesen, a sziklák szinte felkarcolják az ember hasát, de dagálykor könnyedén át lehet úszni felettük, és ha tiszta az ég, a napfény szépen átvilágítja a kristálytiszta vizet és megmutatja a lenti élővilágot. Rengeteg fajta hal úszkál odalent, kicsik és nagyok, kíváncsiak és félénkek, nagyrészt veszélytelenek, és egy-kettő veszélyes is. Sok képet készítettünk már a még tavaly beszerzett kínai, óccó Go Pro kamera koppintással, ami kb 5000 forintba került és víz alatt szuperül működik, bár a képek csak akkor mondhatók élesnek, ha a hal konkrétan lefejeli a kamerát, mert olyan közel jön. De már annak is nagyon örülünk, hogy egyáltalán van mivel megörökíteni a víz alatti eseményeket, és mindketten ráálltunk erre a természetfotós-életérzésre, így váltott műszakban, bőszen üldözzük a halakat. Na jó, nem, tiszteletben tartjuk a magánszférájukat is. A második ilyen fényképezős alkalom lehetett (amikor már tudtam, hogy jó a halakhoz minél közelebb kerülni a kép minősége érdekében), hogy egy, a tengerfenékről falatozó, ponty-szerű, viszonylag nagy halra lettem figyelmes. Velem szemben eszegetett, felém fordulva, láttam az arcát is, tisztára, mintha valaki festett volna egy bajuszt a szája fölé. Kattintgattam egyet, kettőt, hármat, közelebb és közelebb úszva, az arca elé tartva a gépet. Ki gondolta volna, hogy halunk a Titan Triggerfish névre hallgat, hogy vannak neki nagy fogai és hogy előszeretettel üldözi el és támadja meg a hozzá túl közel merészkedőket? Még beléjük is harap, ha úgy gondolja. Én csak arra eszméltem, hogy úszom el onnan olyan sebesen, ahogy a lábaim és a kamerát épp nem tartó karom bírják. 😀 Meg voltam döbbenve. Még soha nem volt verekedésben részem, de most majdnem lett. A hal ugyanis konkrétan nekem jött volna, ha nem mozdulok meg, felbőszült, és izomból sprintelt felém a nagy testével. Így utólag értem már, persze, hogy én voltam a tudatlan lesifotós, de akkor nagyon meglepő volt, hogy egy hal konkrétan elküld anyámba. 😀 Beteszek ide egy képet, hogy el tudjátok képzelni a szitut. Nem az én fotóm, azok természetesen homályosak, nem sikerült a megfelelő közelségbe kerülnöm. Tehát íme Mr. Titan Triggerfish, a gengszterhal:
Cuki, nem? Emlékszem, az elején még néztem is, hogy jé, de érdekes hal, tök nagy fogai vannak.
A másik ilyen veszélyes szitu egy kőhallal való találkozás volt, mert bár nekünk azt mondták, kőhallal csak a búvárok találkoznak a mélyebb vizekben merüléskor, korallzátonyoknál, itt mégis van egy helyi kis kőhal, amelyik előszeretettel telepszik le az itteni sziklákra vagy egészen a part közelébe, a kavicsos tengerfenékre. Baromi nehéz kiszúrni, mert teljesen beleolvad a környezetébe, még a teste sem sima, hanem olyan, mintha moszatok, algák borítanák. Először akkor láttam, amikor csigaházakat kerestem a partközeli sekély vízben úszva, úszószemüveggel a fejemen lebegtem a vízben, és mivel ráállt a szemem a kereső üzemmódra, egyből feltűnt, hogy ez a hal gyanús. Egyrészt mit keres itt, majdnem a parton, másrészt miért néz ki ilyen veszélyesnek. (Tanultam a fenti esetből, ami gyanús az gyanús. 🙂 ) Mondtam Gy-nak, hogy szerintem ott egy kőhal, de nem engedtem neki megnézni, nehogy belelépjen. 😀 Így egyedül maradtam a dilemmámmal, hogy akkor most ez egy kőhal volt, ami itt elvileg nincs, vagy én vagyok rövidlátó. Aztán hogy, hogy nem, másnap újra láttam őt, megint csak én, és csak azért vettem észre, mert a szemem előtt úszott egy sziklához fürgén, és telepedett le rá, ismét teljesen beleolvadva a környezetbe. Mivel itt már mélyebben voltunk, és simán ellebegtünk felette, megmutattam Gy-nak is, hogy akkor ő lenne az, szerinte kőhal-e. És mivel előző nap utánaolvastunk a dolgoknak, megerősített abban, hogy igen. Kicsi, de határozottan kő. Amit tudni kell róla, hogy nem jó belelépni. Ő nem mozdul, mert nem fél semmitől, hiszen olyan erős a mérge, hogy egy emberrel is elbánik akár. Ha belelépsz, vagy beletenyerelsz, a tüskéjét belemélyeszti a bőrödbe, jó mélyre, és egy jó adag mérget lövell bele. Attól függően, a test melyik részét éri a szúrás, lehet akár halálos is a találkozás. Mindenképp rögtön forró vízbe kell tenni a kezet / lábat, olyan forróba, amilyet az ember csak el tud viselni, és áztatni kell órákon át. A fájdalom elvileg 10-ből 10-es, szinte elviselhetetlen, olvastam róla több helyen is. És két olyan búvár beszámolóját találtam meg, aki túlélte, egyikük sem ment kórházba, hanem a forró vizes kezeléssel megúszta. Szóval figyelünk a kőhalra, és mindig van rajtunk tengerjáró cipő, az azért valamennyi védelmet ad.
Lesz egy másik beszámolóm is a japán hajóroncsról később, elöljáróban csak annyit, hogy életemben először láthattam szabadon úszó delfincsapatot!! A parton voltunk már, amikor az egyik búvár szólt, hogy nézzétek, delfinek! És valóban, nem túl távol a parttól tisztán kivehető volt az elhaladó delfincsapat, ahogyan a parttal párhuzamos irányban, jobbról bal felé sebesen elúsztak előttünk a távolba, itt-ott kibukkanva, ugrálva a vízből annyira, hogy láthassuk a körvonalukat. Óriási élmény volt. Szabadok voltak, szélsebesek, delfinek!!! 🙂
Most pedig bemásolok ide pár képet a víz alatti fotósorozatunkból, remélhetőleg találok kevésbé homályosakat is, de a hangulat azért talán átjön majd.
Sziasztok!
Nóri
