Selamat Pagi!
Volt egymás után három igen kimeritő napunk… amik egyben csodásak, fontosak voltak nagyon, élvezetesek, ám annyira kimeritőek, hogy ismét nagyon fáradtak vagyunk, Napsinak biztos ismét több nap még, mire kipiheni magát. Én viszont ma reggel nem tudtam aludni, hiába kellene még, majd dél körül fogok… igy tudok irni.
Összesen hat csodálatos helyet tekintettünk meg Ubud környékén:
A maszkmúzeumot, melyről sok fotóval illusztrált külön beszámoló lesz majd.
A sziklafalra rajzolt ábrákról hires Ubud környéki régi szentélyt, a Yah Puluht,
Az Elefánt-Barlangot s környékét,
Elefánt barlang
Egy titkos, turisták előtt nem ismert szent vizesést, ahol egy tisztitó szertartáson vehettünk részt, itt természetesen nem készitettünk fényképeket sem,
Egy 10 kapus szentélyt is meglátogattunk, a Gunung Kawi-t, ami hires arról, itt van 10 kapu, mind egy-egy átjáró a másik világba, mind sziklafalban van persze.
Gunung Kawi részlet
És a hires és leirhatatlanul csodálatos Tegalalangi rizsteraszoknál is jártunk órákon át. Ez utóbbiról egész biztosan Napsi készit majd külön beszámolót.
Tegalalangi rizsterasz részlet
Itt találkoztam a rizsföld szélén Bali hat mérges kigyója közül az egyikkel, ami fán él, én meg beálltam a fa alá árnyékot keresni… de nem lett baj.
Mindezeken kivül pedig megvettük életünk első szárongjait, nekem a napszúrás ellen egy tradicionális kalapot, megalkudtunk egy szimpatikus sofőrrel az Amedi útra, majd el is jutottunk oda. És vissza. És hogy ott fogunk-e lakni vagy sem, kiderül majd az arról az útról szóló beszámolóból… S Napsinak ismét van egy különleges gyűrűje, s persze a magyar bankkal a története nem heppiendes, szép szóval nem sokra ment sajnos, pedig a bank munkatársa hibázott, nem is egyszer.
Most a szárongról irok…
Ez a ruhadarab gyakorlatilag egy szines, mintás nagykendő, amit az ember magára teker. A derekán a férfiak, a nők akár a vállaikat is takarják vele, sokféle méretben létezik. Alsóneműt nem hordanak alatta. Szent helyeken ilyet kell viselni általában. Van, ahol elég a térd alatti nadrág s a vállak takarása, a mellkasé, de ez a ritkább. Gyakoribb, főleg az olyan tradicionális helyeken ahová mi szeretünk eljutni, hogy afféle szoknyaféleként a férfiak is maguk köré tekerik. Kissé fura elsőre viselni, járni benne, de hozzá lehet szokni. Nagyon sokféle szinben, mintában van, s az áruk is különböző. Természetesen alkudni kell, s lehet is. Mi végül két szárongot 150 000 rúpiáért vettünk meg egy templom előtt. De nem muszáj venni, aki rövidebb ideig tartózkodik itt, kap a templomban mindig szárongot amit utána vissza kell adni, ezek mindig ugyanolyan szinűek, felismerjék hogy a templomé.
Amúgy regenerálódunk, tanulgatok indonéz szavakat, tudom a köszönéseket, a számlát vagy elnézést kérni, az ágyneműk s alapbútorok neveit, alap családi kifejezéseket.
Továbbra is élvezem az időtlenséget, néha meglepő mennyi az idő… Túl vagyunk az első hetek tanulópénzein, már tudjuk hol lehet olcsóbban 5 literes ballonnal vizet venni, a huszliteres még olcsóbb, de nincs hozzá edényünk még. Tudjuk, mennyi az út ára Denpasarba, Amedbe, s hogy a piacon még mindig nem tudunk jól alkudni – tegnap is próbálkoztunk, de annyira nem sikerült a valódi árat elérni, hogy ismét megsajnált a gyümölcsárus hölgy minket pancsereket, s a kigyógyümölcs s maracuja mellé adott még 2 köteg banánt is. Pedig Napsi már azt is kiszúrta, mikor a maracujákra azt állitotta, az egy kg, s persze fél kg se volt… Van még hova fejlődnünk!
Ma ki fogom próbálni a balinéz fodrászatot, s találtunk egy nem olcsó de tradicionális balinéz családi éttermet, ahol én remek grillezett makrélát ehettem, Napsi meg vegetáriánus különleges ételt, s ivott hozzá avokádó smoothyet, amit kis csokoládéval a pohár oldalán szerviroznak, s kipróbáltunk egy kókusztejes gyümölcstálat, s Napsi a sült kókuszt is.
Eszünk már itteni dobozos leveseket is, főleg én, Napsi a koreai kimchyt próbálta ki s egy másik koreai Yamjun levest, én a helyi izeseket, amik csak 4 000 rúpiába kerülnek, ami kb. 88 ft. Az 50 000 rúpiás makréla amit ettem, 1100 ft-ba került. Amikor kb. 200 000 rupiáért ebédelünk ketten, üditőkkel, palacsintával, pizzákkal elitebb helyen, az 4 400 ft kettőnknek, de sokkal gyakoribb hogy 100 000 rupiáért eszünk-iszunk, ami pedig 2 200 ft két személyre. Egész barátságos árak hazai viszonylatban. S ez Ubud, drágább város mint a nem turistásak.
1960-as évek előtt a balinézek még természetesen éltek, a nők is félmeztelenül jártak, s mai napig nem csinálnak abból gondot, hogy akár Ubud városban, egy egy folyóban meztelenül tisztálkodjanak, fürödjenek, már több alkalommal beléjük botlottunk, ami nekik semmi problémát nem jelent. Nekünk külföldieknek furcsa.
A gyerekek az iskolában balinéz, indonéz s angol nyelveket tanulnak, egy nap 3-4 órájuk van. Nem nagyon hallunk gyereksirást, csak turisták esetében, ugyanis a balinéz gyerekeknek sincs hiányérzetük – fél éves korukig nem teszik le őket, végig anyjukon vannak vagy apjukon vagy más rokonokon, fél éves kora előtt nem érintkezik a földdel… akkor végeznek egy szertartást, ami után már leteszik akár a földre.
Kissé sokáig tartott ez a bejegyzés megjelenjen, de majdnem egy nap volt a sok fotó, kisfilm átmásolása a külső winchesterre a mobiltelefonomról.
Maradjatok velünk, mert hamarosan rizsteraszról, maszkmúzeumról, s akár a wayangról lesz tematikus oldal, sok fotóval!