Sziasztok!
Itt vagyok újra. 🙂 Sokáig nem írtam a blogba, még amikor Thaiföldön voltunk, a tanítással telt hétköznapok után már nem volt kedvem bekapcsolni a gépet otthon, az utolsó hónapokban már haza sem vittem a laptopot, hanem a suliban hagytam. Most már viszont eltelt elég idő ahhoz, hogy szívesebben üljek gép elé. 🙂
Kicsit több, mint 3 hete vagyunk itt Ubudban. Éjjel érkeztünk, mint Pataky Attila (bocsi 😀 ), Balit először sötétben láttuk, az autó ablakán át, amikor a szállásadóink elhoztak minket a reptérről. Érdekes volt másnap reggel újra rácsodálkozni.
A szállásunkat először nem éreztem túl otthonosnak, nem tudtam elképzelni, hogyan fogunk itt egy hónapot eltölteni, de pár nap után megszerettem. Van egy nagyobb ágy, amin alszunk és egy kisebb, amire pakolunk, alattuk pedig a bőröndjeinket tároljuk, mert szekrény nincs. A bőröndökből élünk, de átrendeztük őket úgy, hogy nem kell mindig mindet kinyitogatni, amikor valamit keresünk, hanem van egy külön bőrönd a gyakrabban használt cuccoknak. A fürdőszobában hidegvizes zuhany van, de ehhez már hozzászoktunk a thaiföldi utazásaink során, ott is mindig szerény szállásokon szálltunk meg. Van egy kis teraszunk, ahol tudunk reggelizni, és majdnem közvetlenül mellettünk egy másik szoba, ahová pár naponta mindig új vendégek jönnek.
Az első héten találkoztunk egy magyar lánnyal, aki itt él már negyedik éve, és Gy. levelezett vele már egy jó ideje. A blogját találta meg anno, ami Baliról szól. Már az ideutazásunk előtt is segített sok információval, és nagyon jó volt vele találkozni, tök jól elbeszélgettünk, felajánlotta, hogy csatlakozzunk be a nemsokára Balira érkező 4 fős magyar csoportjához, ha kedvünk van. Úgyhogy 2 napon át mi is velük tartottunk és megnéztük az ubudi és Ubud-környéki nevezetességeket, ezekről Gy. írt lentebb.
Engem a legjobban a tegalalangi rizsteraszok látványa varázsolt el, nem is lehet szavakba önteni azt az érzést, ami ott hatalmába kerített. Teljesen ámulatba ejtett az a hatalmas tér és szépség ami a teraszok tetejéről elénk tárult. Akkora a tér, hogy az agyam nem tudta feldolgozni. Teljesen álomszerű volt az egész látvány, valószínűtlen, és elképesztően gyönyörű. A dombtetőre leülve néztem a sok kis apró embert, ahogy mászkált a rizsteraszokon fel s alá, mint ahogyan mi is 5 perccel azelőtt. Előttem a mélység, távolabb az élénkzöld rizsteraszok, kókuszpálmákkal tűzdelve. Próbáltam lefotózni, de nem adják vissza azt a hatalmas teret a képek. És a zöldnek azt a számtalan árnyalatát sem, amit csak szabad szemmel látni.
Felfelé az út könnyebb volt mint lefelé, mert a csapat a meredekebb lejutási útvonalat választotta. Itt számomra el is jött egy pont, ahol úgy gondoltam, letáborozom ott az egyik terasz szélén és nem megyek tovább, majd egy helikopteres mentőcsapat lejuttat. 😀 Na jó, nem volt olyan vészes, legalábbis a többiek ezzel biztattak végig, amikor megpróbáltak rávenni, hogy lemásszak azon a domboldal-szakaszon, aminek a földjébe jelzésértékkel ún. lépcsőfokok voltak belesimítva, az élek eltompulva, csúszósan. Mint mikor homokvárat építesz és vizes kézzel lesimítod az éleket, hogy jó gömbölyűek legyenek. Mindenki idősebb volt nálam a csapatban, ki tízzel, ki hússzal, és semmi gondjuk nem volt a lejutással, csak én álltam ott a „lépcső” tetején, mint egy tök, feltartva mögöttem a gyalogosforgalmat. Mentségemre szóljon, flip-flop papucsban voltam. Ahogy kb. mindenki más is egyébként. 🙂 De erőt vettem magamon, és halált megvető bátorsággal, apait-anyait beleadva … szép lassan és óvatosan leültem a lépcső tetejére. 😀 Majd fenéken kúszva egyesével meghódítottam a lefelé vezető lépcsőfokokat.
Másnap egyébként a sokszáz lépcső megmászásától olyan izomlázam volt a combjaimban, mint még soha. Egész nap lépcsőztünk, nem csak itt, hanem minden nevezetességnél, ahová ellátogattunk. Így aztán bárhová mentünk másnap (és igazából harmadnap is), Gy. minden lépcső alján egyértelműen visszafojtott nevetéssel várta, hogy leevickéljek fájdalomtól gyötört ábrázatommal és robotmozgásommal. De most már érti, miért mindig olyan vicces az, amikor megbotlik az utcán, ez számomra percekig nevetés forrása tud lenni. Tudom, nem szép tőlem, de olyan kreatívan csinálja mindig. A kedvencem az, amikor Thaiföldön a bevándorlási hivatal előtt konkrétan kirepült a tuktukból és a bejárat előtt landolt. Máig nem tudom, hogy csinálta. 😀 (Írás közben újraélve az eseményeket könnyesre nevetem magam épp, amire Gy. megszólal „rólam lesz szó”.)
Visszatérve a beszámolóra: itt Ubudban egyébként meglepően sok a turista (mi is azok vagyunk, tudom), első este sétálva a főutcán szinte elsodort a tömeg a járdákon. Rengeteg minden van, sokféle étterem, fagyizó, nyugati dolgok, de a kis helyi éttermek, a warungok is megvannak még szerencsére. Kipróbáltam a híres fűszeres földimogyoró szószt, amit zöldségekhez adnak, és többféle vega helyi ételt is. Pizzáztam is párszor, vannak egész olcsón tök jó pizzák. A smoothiekat is nagyon szeretem, tegnap papaya-menta kombinációt ittam, de a kedvencem az avokádó smoothie, tök nagy újdonság édes verzióban fogyasztani az avokádót, jéggel összeturmixolva, csokiöntettel.
Nagyon sok a taxis az utcán, akik fuvart ajánlanak úton-útfélen, meg a jegyárusok, akik balinéz táncra hívnak, sokszor mondogatjuk, ha elindulunk bármerre, hogy „nem, köszönöm, nem, köszönöm”. Az árakat már valamennyire megszoktunk, pár dologra már tudunk alkudni, de azért még sokat kell tanulnunk. Továbbra is úgy tudjuk csak megítélni, hogy valami drága, vagy nem, hogy átváltjuk fejben thai bahtba vagy forintba. A mindennapi költségekkel és a bolti árakkal jobban képben vagyunk, ha a bahthoz viszonyítunk. Nagy összegek repkednek itt, mert gyenge a rúpia. A legnagyobb értékű bankjegy a 100.000-res címlet, ami kb. 2.000 Ft-nak felel meg.
Most megyek, mert ma még nem indultunk útnak és már délután 4 óra felé jár, hatkor pedig sötétedik. Remélem most már rendszeresebben fogok jelentkezni beszámolókkal, azon leszek. 🙂
N.
