Sziasztok!
Megírok egy-két történetet, most főleg sulis dolgokat, mert a hazalátogatásom óta eltelt 8 hétben más nem nagyon történt, mint hogy dolgoztam és a sulihetet a hétvégén kipihentem.
Ez az 1. negyedév a leghosszabb, május közepén kezdődött az új tanév, és csak augusztusban lesz 1 hét szünet. Aztán valamivel jobb lesz, augusztus közepétől csak október elejéig van suli, és ott 3 hét szünet vár ránk! Alig várom.
3 osztályom van most is, plusz egy délutáni csoportom kicsikkel. Ők 12-en vannak, 12 eleven öt-hatéves, akik már csak játszani szeretnének nap végén, nem tanulni. Megértem őket, én sem vagyok a legpihentebb a munkanap végére, így mindig eléggé össze kell szednem magam, hogy a maximális figyelmet tudjam nekik nyújtani. Játékosan tanulunk, közben arra is oda kell figyelnem, hogy mindenki részt vegyen abban, amit épp csinálunk, és ne a teremből akarjon épp kirohanni / ne a székeken vagy asztalon egyensúlyozzon / ne az asztal alatt kússzon / ne egy másik gyerekkel verekedjen / ne fusson versenyt az éles sarkú asztalok között, stb. 5 percenként odajön egy pöttöm a szoknyámat rángatni, hogy szóljon, valaki bántotta őt, vagy hogy valaki titokban eszik, esetleg iszik, netán szomorú. Az nagy baj, ha valaki szomorú, ilyenkor többen is szólnak nekem, hogy vigasztaljam meg. Általában egy másik gyerek bántja, és neki szólnom kell, hogy kérjen bocsánatot. Ezzel nagyjából el van rendezve a dolog.
A nyári iskolában sok hasonló korú gyereket tanítottam, ők mindig kiabálnak és integetnek, ha meglátnak az udvaron. Messziről hallom, hogy „misssznooolááááá”, nagyon kis lelkesek, tök aranyosak. Múltkor kifejezett érdeklődéssel fogadott 3 ilyen kicsi az udvaron, nem tudtam mire vélni, de aztán addig-addig kerülgettek, amíg kiderült, nem tudnak kibontani egy zacskó cukorkát. Várakozással telve nyújtották át nekem a zacskót, hogy hátha majd én. Amikor sikerrel jártam, végtelen örömükben ugráltak, tapsoltak, éljeneztek, nagyon cukik voltak. 🙂
A gimis osztályaimmal most nehezebb dolgom van, mint az előző tanévben. Van két új elsős osztályom, közülük az egyik csoport kihívás, a másik küzdelem. A kihívás annyit takar, hogy ha kreatív vagyok és elég motivált, kipihent, jókedvű ahhoz, hogy megtaláljam velük a hangot, akkor ők is együttműködnek. A nehezebb napjaimon velük is nehezebb. A szigorúság rájuk nem igazán hat, inkább az, ha viccelődöm és nem veszem túl komolyan sem magam, sem őket. Azt hiszem, már velük is nehezebb, mint bármelyik tavalyi osztályommal, de ezen felül még ugye ott a „küzdelem-csoport”, a „nemhiszemel” kategória, ahol 6 különösen rossz gyerekem van a 16 diákból. Eddig csoportonként 1-2 jutott, itt hatan vannak. Közülük ketten annyira pofátlanul, szemtelenül, tiszteletlenül viselkednek, hogy sokszor elfelejtem, hogy 12 évesek, és nagyon szívesen megmondanám nekik a magamét. Elvileg egyébként meg is mondhatnám, mert semmit nem értenének belőle, nem beszélnek és nem is nagyon értenek angolul. Nekem pedig nincs segítségem, aki tolmácsolna. Megjegyzem, így nem sok értelme van az óráknak.
Csináltam már ültetési rendet, hogy a 6 gyereket a lehető legmesszebb pakoljam egymástól, de csak ideiglenesen használt. A legnagyobb küzdelmem a két kezelhetetlen gyerekkel van, hiába küldöm őket ki a teremből, nem mennek, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor visszakúsznak, elbújnak az asztal alá.. Ez nem is vicces egyáltalán, ők annak tartják. És nem is együtt csinálják a fesztivált, hanem külön-külön. Tőlem ugye nem félnek, mert tudják, hogy nem ütöm meg őket (míg a thai tanárok igen). Sorolhatnám egyébként a mindennapos összetűzéseket, mert velük minden egyes nap van valami, de nem fogom. Csak azt írom le, ami tegnap történt az egyikükkel. Az ő neve egyébként Fluke, narancssárga szemüvegkeretes kisnövésű fiú, aki mindenkibe beleköt és nem tud megülni 5 percig egy helyben anélkül, hogy ne provokálna valakit. Kiküldtem a teremből pont egy ilyen húzása miatt, ki is zártam és figyeltem, hogy senki ne engedje vissza (kint nincs légkondi, nem szeretnek ott lenni). Pár perc után elkezdett nekem kintről mutogatni, gyakorlatilag az öklét rázta, ordibált nekem, közben az üvegajtó felé rohant, rugdosta, mindezzel azt jelezve, hogy szívesen összeverekedne velem is. Erre az egyik gyerek, aki egyébként rajzolgatáson kívül mást nem nagyon csinál órán, de úgy vettem észre, tekitélye van az osztályban, kirongyolt szó nélkül a teremből, és tarkón csapta vagy hatszor Fluke-ot. Egy fél percig valamit magyarázott is neki kint (gondolom, hogy viselkedjen), majd beráncigálta, leültette maga mellé, és egész óra alatt őrködött felette, úgyhogy bármikor, amikor megmukkant Fluke, adott neki egy fülest. Eléggé hálás voltam neki. Az, hogy a segítségemre sietett, sokat jelentett akkor.
Nem félek egyébként a gyerektől és felőlem meg is üthetne, erősebb vagyok, le tudnám fogni. Csak nem hiszem, hogy ez a viselkedés hosszú távon építő számára. És a suli fegyelmező módszerei nem válnak be nála, látható, hogy mindez csak olaj a tűzre. Valakivel el kellene beszélgetnie, aki segít neki feloldani a benne dúló feszültséget. Még a leges-legelején megkértem a főnökömet, hogy jöjjön be egyik óra után tolmácsolni, hárman beszéljük meg, hogyan tehetem könnyebbé a gyerek életét, mondja el, mi nem tetszik neki az órákon, hogy lássam, én mit tudok változtatni, hogy jobb legyen a helyzet. Ebből nem lett semmi, és nem részletezem miért, de nem is lesz.
Szóval ezek vannak. Fáradtabb vagyok, mint az elmúlt tanévben, most sokkal több energiám megy el fegyelmezésre, mint eddig. Viszont tényleg ez a leghosszabb negyedév, a többi könnyebb lesz remélhetőleg.