Az első igazi munkanapom e hét hétfőn volt. Asszem elég, ha annyit mondok, hogy fél órán át sírtam, miután hazaértem. 😀 Komolyan. Most már sokkal sokkal jobb a helyzet, asszem pont minden nehezített aznap a helyzetemen. A légkondi miatti megbetegedésem akkor járt a csúcspontján, hangom alig volt. 2 kollégám hiányzott, az egyikükről csak aznap tudtuk meg, így első nap mindhárom osztályom 16 helyett 26 fős lett. Ez annyit jelent, hogy gyakorlatilag káosz uralkodott tanteremben, nem hallottam a saját hangom, kiabálni meg nem volt elég decibelem a betegség miatt. A thai gyerekek nem szeretnek csendben lenni, mindig megy a sustorgás, de most még az osztályok összevonása is dobott a hangulatukon, folyamatosan dumáltak. Az enyéim kamaszok, főleg fiúk, 10 fiúra jut 1 lány kb. A 26 gyerek 50-nek hallatszott. Amikor már azt hittem délután, hogy jön egy kis nyugi, és korrepetálhatom a négy kis cuki és engedelmes ötévest, akikkel már találkoztam azelőtt, a főnököm előállt az ötlettel, hogy legyen inkább enyém egy másik csoport, tizenegy eleven (angolul és magyarul is eleven 🙂 ) nyolcéves fiú. Ők nem hogy csendben nem voltak, de le sem ültek. 😀 Körbe körbe rohangáltak a teremben, az egyiktől egy ollót koboztam el, amivel a barátját üldözte, a másiktól egy papírból hajtogatott dobócsillagot. Meg egy félig csócsált sült csirkecombot is őrizetbe vettem, amivel akkurátusan végigkenték az asztalt.
Suli után azt éreztem, hogy ezt én képtelen vagyok minden nap megcsinálni. Iszonyú fárasztó. Maga a tudat, hogy hiába beszélek, hogy nem figyelnek rám, stb. Aztán itthon megértettem, hogy ez nem ellenem van, az osztályaimba járó gyerekek nagy része kamasz, nekik is ki kell élniük magukat valahol, és mivel otthon általában nagy a szigor, itt jön ki rajtuk. Mi is lázadtunk, és ráadásul mi lázadhattunk is. Nekik otthon nem lehet, ez a suli is szigorú, egyenruhában kell járniuk, és még akkor is baj van, ha nem szabályos kettes oszlopban mennek át egyik tanteremből a másikba. Fiúknak ing betűrve, lányoknak szigorúan két fonat.
Szóval utólag már más volt a kép, és rájöttem, hogy mindenkinek jobb az, ha valamennyit engedek. Nem kell ugyanolyan szigorúnak lennem, mint a többi itteni tanáruknak. Most már kisebb osztályaim vannak, és a hét többi része teljesen jól telt. Én vagyok Miss Nolá, kb így mondják. Pont beszéltük a kolleganőmmel, hogy akármennyire is lázadnak ezek a gyerekek, ha rájuk mosolyogsz, mindig visszamosolyognak. 🙂
Ami a legjobban érdekelte őket velem kapcsolatban, az persze az volt, milyen magas vagyok. Amikor megmondtam, végigáramlott az osztályon egy halk „húúúúú” moraja. 🙂
A kollégáim egyébként nagyon jó fejek, az első naptól kezdve csomót segítenek, nem felejtették el, nekik milyen volt anno újoncnak lenni. Ők britek, és évek óta itt élnek, szeretik a sulit. Szép a környezet nagyon, sok a zöld terület és az órák közben kint csend van, nem hallatszik be a forgalom zaja, mert a suli egy nagy elkerített területen belül van.
Ha letelik a próbaidőm, nekem is kell egyenruha, egyelőre csak péntekenként kell a suli pólóját viselnem, amihez sikerült felkutatni egy fekete nadrágot itt helyben, pedig azt hittem, esélytelen. A hossza határeset, de a semminél jobb. 🙂
Nemsokára jön majd egy 3 hetes iskolaszünet, most már bőszen dolgozatokat javítok és osztályoznom is kell, mert ugye félév közben vettem át őket. Még döcögősen megy a nevek megjegyzése is, itt mindenkinek beceneve van, ilyenek, hogy Thankyou meg Poom meg Peem, vagy To, Bo, Tae, First, Check, Boss.. Születésükkor kapják a családjuktól a hivatalos nevük mellé, és onnantól kezdve mindenki így hívja őket. Még nehezen párosítom a neveket az arcokhoz, de haladok.
Nagyjából ennyi. 🙂 Majd írok még.